Atlas alfateszt

  • Írta: zoenn
  • 2019. január 11.
A Studio Wildcard kalózos túlélőjátékával való ismerkedésünk nem ment simán, hiába kaptunk rengeteg ígéretet a fejlesztőktől. Saját szigetünk és hadiflottánk lehet, szép lassan meghódíthatjuk a világot - csak nem biztos, hogy addig eljutunk.

Elég terebélyes hátszelet kapott az ARK: Survival Evolved fejlesztőinek új MMO-ja, amely egy hatalmas fantasy világban játszódó kalózos túlélőjáték. Még a decemberi The Game Awardson is levetítettek róla egy trailert, ám a korai hozzáférést csak többszöri csúszás után, végül karácsony előtt sikerült vízre bocsátani. Pedig még akkor sem kellett volna! A közösség türelmét alaposan kikezdték a hibák és az ARK-ból kölcsönvett assetek (még annak főmenüjét is sikerült előcsalni), nagyon úgy tűnik, hogy a fejlesztők spórolósra vették a munkát. Még akkor is, ha a szigetekkel teleszórt világ ezerkétszázszorosa az ARK teljes méretének, és egyetlen szerveren akár 40 ezer játékos is jelen lehet. Szép számok, de minket nem lehet olyan könnyen megvezetni!

A terebélyes, 50 GB-os adathalmaz láttán még abban bíztam, hogy itt bizony lesz tartalom, nem is kevés, ám az Atlasszal eltöltött első órák valódi kínszenvedéssel teltek, így minden türelmemre szükség volt ahhoz, hogy ne zárjam be idő előtt a programot. Kezdetben kiválaszthatjuk, hogy a PvE- vagy a PvP-szervert részesítjük-e előnyben – sok választási lehetőség nincs, régióként csak egy, így nem lesznek elszeparálva egymástól a játékosok. Karakterünket persze a saját képünkre fordíthatjuk, minden részletre, sebhelyre, hiányos fogazatra külön kitérve, nemtől függetlenül. Ha éppen szerencsénk van, és gond nélkül csatlakozhatunk a szerverhez, akkor is malmozással telnek az első percek a csigalassúságú betöltés miatt. Ez egy Early Access-cím, a hiányosságokat csak óvatosan lehet felróni neki: Isten hozott az önjelölt tesztelők között, csak éppen ezért te fizetsz, nem pedig fordítva!

Már a spawnolás sem mindig igazi, noha te választhatod ki a világtérképen, hogy mely régióban szeretnéd a kalandot kezdeni. Többféle éghajlati öv van, ahogy haladunk a pólusok felé, a trópusi vagy a sivatagos éghajlat mérséklődik, majd lassan a hó és a fagy birodalma köszönt be. Az egész térkép rácsokra van felosztva, és itt jön a csavar: mindegyik rács egy szerver – ezekből 1200 van, és mindegyik egyedi szigetekkel rendelkezik. A köztük lévő átjárás hajóval megengedett, így észrevétlenül kerülünk át egyik szerverről a másikra, így jön össze a gigantikus bejárható világ csaknem 50 ezer játékossal, amit igazságosan szórnak szét mindenhol. Azt már viszont nem tudtam hova tenni, hogy olyan helyre rak le a játék kezdetben, ahol esélyünk sincs túlélni. Volt, amikor a tengerben tértem magamhoz, több száz méterre a parttól, és másodpercek alatt darabokra téptek a tengeri szörnyek. Amikor szerencsénk van, és szilárd talajt érez a lába alatt az ágyékkötős karakterünk, nekiállhatunk az életben maradás hosszú és hálátlan feladatához.

Az oktatóanyagok eléggé tolakodó módon, a fél képernyőt elfoglalják oda nem illő zöld betűkkel, rengeteg információt tolnak felénk az első percekben, úgyhogy csak kapkodjuk a fejünket. Mindezek mellé még a felhasználói felület sem játékosbarát, vagyis nekem eléggé fapadosnak tűnt. A cél az, hogy köveket, növényeket és fát gyűjtsünk, hogy kezdetleges kőbaltát készítsünk magunknak, amivel a kisebb élőlényeket lecsaphatjuk a húsukért. Igen ám, de az első helyszín, amit választottam magamnak, egy sivatagos partszakasz, ahol maximum kisebb cserjék nőttek, pálmafa egy sem. Így hosszú percekig kutattam egy darab fa után, mígnem a dehidratáció végzett velem. Mondanom sem kell, édesvíz sem volt sehol.

Később már jóval szakavatottabban választottam kezdőhelyszínt, és az egyedüli veszélyt a vadvilág folyamatos támadásai jelentették. Nagyra nőtt krokodilok, elefántok és farkasok kísérték utazásaimat. Mikor van erőforrás, a fejlődés is gyorsabban megy, így már lesznek eszközeink, amivel megvédhetjük magunkat, sőt ütött-kopott öltözékünk is, amiket hordva kevésbé érezzük magunkat kiszolgáltatottnak.

Ha már felszerelkeztünk kőcsákánnyal, baltával és lándzsával, elkezdhetünk hosszabb távon gondolkodni. Építhetünk vagy vásárolhatunk magunknak egy hajót, amivel elhagyhatjuk a szigetet, hogy új kihívások elé nézzünk. Addig azonban hosszú út vezet, hiszen önhibánkon kívül többször is fűbe harapunk. Mivel az állatpopuláció hatalmas, és a learatni kívánt anyag a közelükben van, a program azt hiszi, hogy az adott lényt céloztuk be, és ha megütjük, futhatunk az életünkért, mert mondjuk ötször nagyobb nálunk. Az irányítás finoman szólva sem tökéletes. Persze ha megtaláljuk hullánkat, az addig megszerzett javakat felszedhetjük újra.

Tegyük fel, hogy az első szigetet kimaxoltuk, van, ahol álomra hajthatjuk a fejünket, és az éhségünket és a szomjúságunkat is bármikor csillapítani tudjuk. Megszerezhetjük az első hajónkat, amivel tengerre szállhatunk – itt kezdődik a valódi kalózélet, és innentől már nem úgy tekinthetünk az Atlasra, mint egy átskinezett ARK-ra. Persze kezdetben nem egy többágyús fregattunk lesz, hanem egy tutajnál alig jobb lélekvesztő, de legalább teljesen az irányításunk alá vonhatjuk. Elforgathatjuk a vitorlákat, mi adhatjuk meg a hajó irányát és a sebességét, a gond viszont az, hogy iszonyúan lassú az egész, nem olyan gördülékeny a hajózás, mint mondjuk a Sea of Thievesben. A menükezelés gyatra – mi lesz, amikor kiterjedt tengeri csatákat vívunk, ahol egy perc habozásra sincs idő?

A nagyobb hajók esetében már egy komplett legénységet is toboroznunk kell, minden feladatot összehangolva kell elvégezni, így nem árt, ha egy megbízható baráti társasággal szeljük a tengereket. Külön emberke kezeli a vitorlákat, mások az ágyúkért felelnek, míg a hajóács a megrongálódott hajótestet foltozza be. Ha épp nem áll rendelkezésünkre egy összeszokott csapat, a kikötőkben bérelhetünk matrózokat is, akik persze busás fizetésért szegődnek el hozzánk. (A szinte éhbérért dolgozó, kétes erkölcsű kalózok sokkal hitványabb munkát végeznek.) Kapitányként megparancsolhatjuk a legénységnek, hogy nyissanak tüzet, vagy védjék meg a hajót az életük árán is, szóval ha inkább magányos farkasként képzeled el a jövődet az Atlasban, elméletben erre is lehetőség van, ám erre egy korrekt M.I.-re is szükség van.

Ahogy egyre jobban el leszünk eresztve nyersanyaggal, egyre jobb és nagyobb hajókra tehetünk szert. Ötféle sablon közül választhatjuk ki a nekünk legmegfelelőbbet – ezek csak az adott típus alapszerkezetét befolyásolják, minden egyéb rész teljesen testreszabható. A brigantin fedélzetén például van hely őrtornyoknak is, de a falakat is magasíthatjuk, így az ellenséges ágyútűztől is védettebbek leszünk. Emellett a raktér elrendezése is kézileg történik, beleértve a legénység kabinjait is. A hajótest festése is ránk hárul, olyan emblémákat rajzolhatunk, amellyel egyedivé varázsolhatjuk az egészet. A kormányzás nem könnyű feladat még a békés vizeken sem, a szél erejének befogása és a lendület megtartása igazi kihívás, így csak a rátermett tengeri medvéknek terem babér.

A tengeri csaták egészen izgalmasak lennének, ha az irányítást ráncba szednék a Studio Wildcard srácai. Többrésztvevős ütközetekből sincs hiány, és ha gyakorlatlanok vagyunk, könnyedén süllyedni kezdünk. A hajótestet feltűnően gyorsan szitává lőhetik, így a javítást nem szabad elodázni. Nem kevés stratégai érzék kell túlélni egy ilyen csatát, főleg, ha két hajó egymás mellé kerül, és a fedélzetre tör az ellenség. Ha éppen fűbe harapnánk, a saját ágyunkban támadunk fel, ám ha ezeket elpusztítják, vert helyzetbe kerülünk.

Szóval szeled a hullámokat, egyik kezedben az iránytűvel, a másikban a meghódítani kívánt szárazföldet vizslatva a messzelátódban. Partot érsz egy barátságosnak tűnő földdarabon, amit a sajátodénak szeretnél kikiáltani, de nem sikerül, lévén valaki már biztosan megelőzött. De a vadonban kolbászolva is oda nem illő ládákba botlasz, amelyek egy másik játékos javait rejtik. Lehetetlen felnyitni őket, de ami a legszomorúbb, hiába hatalmas a bejárható terep, valaki mindig járt már ott előtted. Inkább akkor irány a PvP, ahol egy céhbe tömörülve biztosan találsz magad mellé társakat, így bármikor megostromolhatod a rivális kalózok rögtönzött erődjeit, tudva azt, hogy a tulajdonjog az Atlasban nagyon is képlékeny.

Idővel fejlődik is a karakterünk, a szintlépésként például egy sor képességet választhatunk maguknak. A legfontosabb skillek határozzák meg, hogy mit craftolhatunk és mit nem, így egyre több lehetőség hull az ölünkbe – a rendszer az ARK-ból már ismerős lehet. Az már más kérdés, hogy a szervereken rendkívül kiszámíthatóan viselkednek. Mindenki magának akar mindent, eszükbe sem jut, hogy segítsenek másokat, illetve akadnak olyanok is, akik direkt arra szakosodnak, hogy embertársaikat szívassák puszta örömszerzésből. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy többedmagunkkal játszva sokkal könnyebben boldogulhatunk a világban.  

A történet szempontjából kissé vert helyzetben van a játék. Ez egy vérbeli sandbox játék, ahol a lineáris sztori nem állja meg a helyét, azaz minden karakter saját maga alakítja a karrierjét. Van ugyan egy fő küldetés, amely során bejárjuk a teljes világot. Kilenc varázstárgyat kell összeszednünk, amiket a térkép közepébe kell leszállítanunk, hogy előcsaljuk és legyőzzük a legendákból ismerős démoni szörnyetegeket. A biztonságos városokban sem botlunk bele küldetéseket adó NPC-kbe – ha a játék különféle egymásra ható rendszerei önmagukban nem adják el magukat, akkor a sztori biztosan nem fogja.

Ettől eltekintve mind a PvE, mind a PvP igenis életképes lesz – legalábbis valamikor a jövőben. Itt is szelídíthetünk és meglovagolhatunk különféle egzotikus állatokat, felépíthetjük és csinosíthatjuk szárazföldi otthonunkat, vagy egyszerűen felfedezőútra indulhatunk ritka nyersanyagokért vagy csak kereskedni más játékosokkal. Még a kezünk ügyébe került kincsestérkép valódiságáról is meggyőződhetünk, és persze a mítoszokból ismerős szellemhajókkal is összefutunk. Jól hangzik, hogy saját földbirtokunk is lehet, ahová más játékosok nem építhetnek, és még adót is szedhetünk. Bárki, aki ide téved és erőforrást vagy pénzt gyűjt, a jövedelem bizonyos százaléka automatikusan a mi pénztárcákba kerül. Persze szövetséget köthetünk más csoportokkal, együtt indulhatunk portyázni, más kiskirályok ellen, de ez még a jövő zenéje. Több száz órát bele lehet majd ölni az Atlasba, csak nem most. 

Mert a játék jelenlegi állapota tényleg kiábrándító. A szerverek stabilitása csapnivaló, rengeteg az összeomlás, túl sok vadállatot spawnol a játék, erőforrásokból pedig mindig hiány van. A túl szigorú túlélőelemek gyorsan kiábrándíthatják a játékosokat, akik talán soha nem jutnak el addig, hogy az Atlas szórakoztató legyen, hiszen könnyen lehet, hogy több óra kemény munka egy szempillantás alatt válik semmivé. A fejlesztők persze folyamatosan dolgoznak a hibák orvoslásán, a közeljövőben a craftolható tárgyak és a hajók erőforrás-igényeit is visszaveszik, illetve a vitorlázást is könnyebbé teszik. Számomra sokkal inkább fáj, hogy az Atlas nem néz ki olyan jól, mint a beharangozó videókon, és még lagol is, pedig a látvány minősége ezt nem indokolja.

Ha még nem lenne egyértelmű, az Atlast még jó pár hónapig illik elkerülni. Nem csak azért mert bugos, hanem több jelentősebb funkciót csak később raknak bele (a tervek szerint két évig, vagy hosszabb ideig marad korai hozzáférésben). Például a játékosok egy idő után megöregednek és meghalnak, így mindenképp új karaktert kell indítanunk. Persze nemzhetünk utódokat is, akikre ráhagyhatjuk a piszkos munkával szerezett vagyonunkat és főbb jellemzőinket, majd őket is irányíthatjuk. Szintén bekerül majd a kalapba a tarot kártyákon alapuló mágikus rendszer, és a földünkön saját törvényeket fektethetünk le. Ahány játékos, annyiféle arcot ölt majd az Atlas, csak a közösségnek legyen türelme kivárni.

Az Atlas jelenleg korai hozzáférésű státuszban érhető el a Steamen.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...