Be kell vallani, Los Angeles elég messze van – túl messze ahhoz, hogy a közép-európai gamer sajtó kollektíven repülőre szálljon, hogy átsuhanjon a tó túloldalára. A Nintendo pedig tudja jól, hogy nem mindnyájunkat teremtettek az ilyen zarándokútra, ezért idén is megrendezték a mára gyakorlatilag szokássá vált Post E3 Tour nevezetű rendezvényüket, ahol mi is kipróbálhattuk az E3-as Nintendo Direct legjeit. Tavaly fojesz járt a német főhadiszálláson, idén viszont engem ért a megtiszteltetés, hogy körül nézhessek abban az épületben, ahol még a kandalló is pixelből van. Egy nagyon feszített tempójú, de legalább annyira izgalmas napot tudhatok a hátam mögött, hiszen hajnalban már repülőre szálltam, a napot a frankfurti irodában töltöttem, éjszakára pedig már itthon is voltam, hogy aztán sajgó talppal és zúgó fejjel összeszedhessem a gondolataimat. Mert látnivalóból bizony jutott bőven!
Miután a recepciónál átestem a szokásos formalitásokon, egy csapatnyi cseh, szlovák, lengyel és magyar kolléga kíséretében elverekedtem magam a Nintendo-főhadiszállás nagyterméhez. Vitrinbe zárt klasszikus konzolok, mindenféle csecsebecsék és a japán konzolgyártás hőskorából megmaradt kiegészítők díszítették a befele vezető utat, a teremben pedig több tucatnyi Switch várt arra, hogy kezelésbe vegyük őket. A gépeken az idén érkező felhozatal legizgalmasabb címei futottak, Luigitől kezdve a Pokémonon át, egészen a Zeldáig. Időm sem volt végignézni a terepen, hiszen amint meghallottam Hyrule sípjait, a lábam már célba is vette az első állomást.
Egészen biztos vagyok benne, hogy a The Legend of Zelda: Link’s Awakening remake-je egyetlen rajongónak sem fog csalódást okozni. Az 1993-as GameBoy-klasszikust méltán tartják a Zelda-játékok egyik legjobbjának, a kiotóiak pedig láthatóan rengeteg szeretettel és odafigyeléssel terelgették a modern köntösbe bújtatott változatot. Link legújabb kalandja Koholint Islanden nagyon ismerős lesz azok számára, akiknek volt dolga az eredetivel, hiszen egy nagyon hű feldolgozásról van szó, de a sok apró újdonság, a színekben gazdag, szinte gyurmaszerű figurákkal operáló látványvilág és a fantasztikus új hangszerelés garantálja majd, hogy az összkép teljesen újszerűnek hasson.
A negyedórás demó során volt időm körülnézni Mabe Village házikói közt, ahol humoros egysorosokkal köszöntöttek az árusok és az utcákon játszó gyerekek egyaránt. Pajzzsal és karddal felfegyverkezve aztán felfedeztem a déli tájakat, ahol a kék habok lustán nyaldosták a tengerpartot, hála a mély álomban szunnyadó Wind Fishnek. Ezután az északi erdők felé vettem az irányt, ahol jobban megismerkedtem az alapvetően elég egyszerű, könnyen tanulható, de mégis izgalmas és sok kihívást nyújtó harcrendszerrel. Itt megjártam az első néhány barlangot is, ahol jópofa logikai fejtörők és alattomos csapdák vártak rám. A ködös, sötét erdőben ért véget a kalandom, de biztos voltam benne, hogy ide mihamarabb visszatérek, ha lesz még rá lehetőségem.
Az erős kezdés után a Pokémon Sword & Shield felé vettem az irányt, hiszen a Red és a Blue óta kedves számomra a sorozat. Ezen játékok terén mindig is lassú és megfontolt volt az előrelépés, és igazából ezt éreztem a Sword & Shield kapcsán is. A játék kábé ugyanúgy fest, mint a Let’s Go, Pikachu & Eevee, a körökre osztott játékmenet egy-két újdonságot leszámítva a megszokott, de a fene egye meg, a begyűjtésre váró új pokémonok ígérete és az egész széria megmagyarázhatatlan vonzereje még ennyi év után is erősen hat.
A Galar régió tájaiból és magából a nyílt világból sajnos nem sokat láttam, hiszen a számunkra bekészített demó teljes egésze egy vízi témájú edzőteremben játszódott. Itt egy furfangosan kiagyalt puzzle-feladvány várt rám – különböző kapcsolók segítségével engedhettem meg, vagy zárhattam el a lezúduló habokat, ezzel utat engedve magamnak. Persze minden sarkon ott várt egy-egy tréner, akiket pillanatok alatt elagyabugyáltam - a demó során egy csapatnyi 50-es szintű pokémont kaptam, amelyekkel sajnos (vagy szerencsére?) gyerekjáték volt az összes harc.
Viszont így is volt időm megnézni Grookey, Scorbunny, Sobble, Wooloo és Corviknight képességeit. A nagyjából tízperces játékmenet végén az edzőterem vezetőjével ütközhettem meg, ahol kipróbálhattam a Sword & Shield legizgalmasabb új fícsörét, a Dynamax-képességeket. Vízi pokémon ellen természetesen a fűtípusú Grookey-t küldtem harcba, aki a Dynamaxing segítségével toronymagassá nőtt, majd a támadása során az egész arénát hatalmas gombákkal és zöldellő energiával borította el. Egy nagyon látványos elemről van szó, amit szerencsére csak a játék bizonyos pontjain használhatunk majd, így megunni biztosan nem fogjuk.
A túra harmadik nagy fénypontja egyértelműen a Luigi’s Mansion 3 volt. Mario félénk másodhegedűse valahogy mindig megtalálja az elátkozott, kísértetjárta helyeket, ez pedig nincs másképp a harmadik epizódban sem. A szellemekkel, denevérekkel és egyéb félelmetes lényekkel teli hotel folyosóit járva szerencsére nem leszünk fegyvertelenek, hiszen Luigi magával hozta a jó öreg zseblámpáját és a Poltergust G-00-t. Az előbbivel könnyen megvakuzhatjuk a huncut fantomokat, utóbbival pedig felszippanthatjuk azokat, elvégre mégiscsak egy átalakított porszívóról beszélünk.
A Poltergust G-00 egyébként levegő fújására is képes, amely szintén hasznosnak bizonyul a különböző logikai feladványok során, a legnagyobb előnyt azonban a benne lakozó Gooigi nyújtja majd. A Luigi’s Mansion 3-ban ugyanis lesz egy bajtársunk is – az ektoplazmából és kávéból életre keltett képmásunk. Gooigit irányíthatja a mellettünk ülő barátunk, de akár mi magunk is, ideiglenesen hátrahagyva a tétován dülöngélő Luigit. Így effektíve két testet kapunk a feladványok megoldására, ráadásul a zöld ragacsból álló pajtásunk bátran átsétálhat a tüskék közt, vagy a lelakatolt rácsokon.
Nehéz lenne a látottak alapján átfogó véleményt alkotni a Luigi’s Mansion 3-ról, hiszen a kiállított demó nagyon oktatójellegű volt. A fejtörők viszont így is érdekesnek tűnnek, a leghétköznapibb ellenfelekkel való küzdelem is szórakoztató, a humor és a hangulat pedig teljesen el van találva. Ha ilyen alapokkal indít Luigi és Gooigi kalandja, akkor simán szólhat akkorát, mint a GameCube-os első rész és a 3DS-es folytatás.
Ezek után kellett valami levezetésként, úgyhogy pár kollégával úgy döntöttünk, hogy kooperációs körútra indulunk, ha már amúgy is szinte erre találták ki a Switchet. Elénk került a Marvel Ultimate Alliance 3: The Black Order, ami hozta a papírformát, tök jól pörgött benne a csihi-puhi, de van egy olyan érzésem, hogy egyedül játszva negyedennyire sem kötött volna le az anyag. Mondjuk azt be kell ismernünk, hogy az Ultimate Alliance-vonal mindig is a rétegjátékok kategóriájába tartozott. Ha csípted az előző részeket, akkor ezzel sem lesz gond, hiszen lényegében egy kicsit szebb (tényleg csak kicsit), kicsit nagyobb folytatást kapsz, telis-tele Marvel-hősökkel. Ha viszont nem kenyered az efféle kaotikus brawler, akkor inkább várj az Avengers-játékra, bármennyire is furcsán fest elsőre.
Hasonlóan felemás érzéseket keltett bennem Mario & Sonic at the Olympic Games Tokyo 2020 is. A két nagy rivális megint összecsődítette a szomszédságot, hogy egy minijátékokkal teletűzdelt összeállításban mérjék össze az erejüket és ügyességüket. Próbáltunk szörfözni, karatézni, gördeszkázni és íjászkodni is – némelyik játék kifejezetten jópofára sikerült, néhol viszont (többnyire a motion controlból fakadóan) kissé pontatlannak tűnt az irányítás. Valószínűleg nem ez fogja megváltani a partijátékok világát, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam egészen jól néhány verseny során, már csak a couch-kompetitív jelleg miatt is. Fiatalabb gyerekeknek, idősebbeknek egy buliban, vagy egy családi délutánra tökéletes, ha viszont valami keményebbre vágytok, akkor vannak itt hátborzongatóbb dolgok is!
Mert ugyebár nem mehettem el a Resident Evil 5, illetve a Dead by Daylight portjai mellett sem. Chris és Sheva afrikai akciója mindig is kedvenceim közé tartozott, a switches átirat látványvilága pedig érzésre egy az egyben olyan volt, mint amit bármely más rendszernél is láthattunk. Cserébe viszont komoly gondok adódtak a teljesítménnyel, hiszen split-screenben néha csúnyán beesett a sebesség 30 fps alá, ami ugyebár a Resident Evil 4-ben bevezetett kissé esetlen, "egy helyben állok és célzok” jelmondatú történettel nem egy szerencsés párosítás. Reménykedjünk benne, hogy az őszi megjelenésig még lesz idejük kalapálni a dolgon a fejlesztőknek, főleg ha az ötödik epizód nyakában ott liheg majd a jóval gazdagabb látványvilágú hatodik rész is.
A futólag megemlített Dead by Daylight átirata pontosan azt hozta, amit az Xbox One-os vagy PlayStation 4-es port után elképzelhetünk. Egy kissé elnagyolt, kissé baltával faragott változatot kapunk, ami egyébként így sem fest rosszul a Switch apró kijelzőjén – talán nem is véletlen, hogy nem tették nagy képernyőre azt. Az aszimmetrikus online túlélőjáték koncepciója nem változott semmit – egy gyilkos, négy túlélő, meg néhány generátor, amelyek megjavításával kereket oldhatunk. A port ez esetben szépen, simán futott (habár a meccs előtt kaptunk egy jó másfél perces töltőképernyőt) és egymás mellett ülve prímán szórakoztunk vele.
A rendezvény szervezői egy ponton megkocogtatták a mikrofont, összeterelték a vidáman bóklászó újságírókat, hiszen eljött az Astral Chain ideje. Ez volt a körút egyetlen játéka, amire nem tehettük rá a mancsunkat, de még csak felvételt sem készíthettünk róla – fel is húztam a szemöldököm emiatt, hiszen az augusztusi megjelenés szinte már a kanyarban van. Egy saccra 20 perces gameplay bemutatót láthattunk: előttünk élesben játszott az alkalmazottak egyike, az akciót pedig lelkes kommentár kísérte. Aki követte a Nintendo Treehouse streamjeit, az már láthatta ezt a demót – az első fejezet nyomozással és bossharccal tarkított részleteit mutatták be nekünk, amit további harc és némi platforming követett.
No de mi is az az Astral Chain? A Platinum Games (Bayonetta, Metal Gear Rising: Revengeance, Nier: Automata) legújabb IP-jéről beszélünk, ami az előbb említett címekhez hasonlóan egy akciótól túlfűtött hack and slash lesz, ezúttal némi nyomozós elemmel. A futurisztikus Ark városában járunk: ez az emberiség utolsó mentsvára a Chimerák, nem evilági szörnyetegek elől. Mi egy testvérpáros egyik tagját alakítjuk, akik a rendőri erők speciális alakulatát képviselve szállnak szembe a borzalmas monstrumokkal. Tűz ellen tűzzel harcolva, gyakorlatilag a szörnyek saját erejét fordíthatjuk maguk ellen, hiszen mindig ott lesz az oldalunkon egy Legion – egy mágikus kötelékkel hozzánk láncolt lény.
Az Ark nyílt világában kemény a rendőrök élete. Az utcákat járva rengeteg akció vár majd ránk, de persze ránk hárulnak az olyan feladatok is, mint a rosszalkodó járókelők fülön csípése, vagy az elszórt szemét begyűjtése. A demó elején egy kis nyomozással indított a testvérpárosunk – egy gonosz Chimera egy teljes hidat lerombolt, így tehát ideje volt véget vetni az ámokfutásának. Az izgalmas, metál zenére pörgő akció során a Sword Legion segített be főhősünknek. Összesen ötféle Legion lehet velünk a játék során, melyek afféle önálló fegyverként funkcionálnak. Besegítenek a látványos kombóknál, de útjukra is engedhetjük őket, hogy saját maguk szálljanak a harcba, amíg csak az energiájuk engedi.
A bemutató második felében ugrottunk egy kicsit az időben, így a játék egy későbbi pontján vettük fel a fonalat. Itt már velünk harcolt az Arrow Legion is, ami a távolsági harc mellett néhány puzzle során jelentett hatalmas segítséget. Megtudhattuk, hogy minden Legion saját képességfával érkezik majd, s ha van rá energiánk, akkor akár egyszerre többet is harcba küldhetünk. Esetünkben a Sword Legion tett rendet a repülő bestiák közt, miközben a játékosunk távolról nyilazva ritkította meg őket. Első ránézésre az Astral Chain egy izgalmas, technikás akciójátéknak tűnik, ami az animékre hajazó látványvilágnak köszönhetően kellemesen fest még a legnagyobb képernyőkön is.
Hazaindulás előtt még ránéztem a New Super Lucky’s Tale-re, hiszen a PC-n és Xbox One-on megismert platformer bővített változata Switchre is ellátogat. A megjelenésekor Shifty kollégám nem esett hasra Lucky középszerű kalandjától, így én sem fűztem hozzá különösebb reményeket, egy pár Joy-Cont ragadva valahogy mégis úgy éreztem, mintha kifejezetten a Switchre teremtették volna ezt az egyszerű, cuki platformert. A gyengécske pályadizájn és az egysíkú játékmenet miatt azonban kemény dolga lesz ezen a platformon, hiszen a Nintendo nem szenved hiányt hasonló jellegű, csak éppen sokkal nagyszerűbb címekben.
A Hollow Knight: Silksonggal zártam a körutat, hiszen biztos voltam benne, hogy ha egyszer elrepül a kontroller, akkor azzal könnyen szabotálhatom a további ottlétemet. Az eredetileg DLC-nek szánt, de önálló folytatássá vált Silksong új környezetben, új képességekkel és ellenfelekkel, valamint Hornet főszereplésével hívja vissza a piszkosul nehéz metroidvania rajongóit. Férfiasan bevallom, sosem sikerült az eredeti játék végére érnem, de a Silksong próbaköre után hazaérve szinte az első dolgom volt, hogy újra nekiessek (és szörnyen elbukjak rajta).
Ötletem sincs, hogy mennyit fizetnek a Team Cherrynél dolgozó művészeknek, de biztos vagyok benne, hogy nem eleget! Két évvel ezelőtt teljesen magával ragadott Hallownest sötét világa, de a Silksong helyszíneit látva ismét elakadt a lélegzetem. A mozgékony Hornet egy hatalmas kohó gyomrán verekedte át magát, hogy szembeszálljon a lángzuhatagok közt várakozó nemezisével. Azt inkább ne is kérdezzétek, hogy hogy ment a bossfight – maradjunk annyiban, hogy a megjelenés után lesz még időm a gyakorlásra.
Így telt tehát a Post E3 Tour a Nintendo of Europe frankfurti főhadiszállásán. Nem kell félteni a Switch-tulajokat, hiszen az év második felében is rengeteg nagyszerű játékkal lesz még dolguk – leginkább csak a pénztárca miatt aggódnék. A Luigi’s Mansion 3 és az újrakevert The Legend of Zelda: Link’s Awakening szinte biztosan kötelező darabok lesznek, és az új Pokémon és a Platinum Games következő játéka is ígéretesnek tűnik. Volt persze még néhány cím, amit szívesen megnéztem volna: ilyen például a Fire Emblem: Three Houses, vagy a Wolfenstein: Youngblood, na meg persze szívesen rákacsintottam volna a The Witcher III portjára is, de ez már csak az én telhetetlenségem. A valóság az, hogy borzasztóan sűrű és izgalmas napot tudhatok magam mögött, ezért pedig hatalmas köszönet a Nintendo of Europe-nak és az utat szervező Conquestnek!
Kapcsolódó cikkek
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.