Nioh Collection teszt

  • Írta: sirdani
  • 2021. február 18.
Valahol, a szívem legeslegmélyén mindig is úgy éreztem, hogy ügyetlen lennék szamurájnak. Miközben telepítettem PS5-ön a Nioh mindkét részét, reméltem, hogy valami változni fog. De végül sajnos nem változott semmi sem.

Én sem lettem jó szamurájnak, és a Nioh sem lett jó next-gen játéknak. Pedig azt kell mondanom, hogy talán mindkettőnkben megvolt a lehetőség. Például ha sasszememet 120 Hz mellett 4K-s felbontáson edzhettem volna, vagy a DualSense kontrollerrel legalább megtapasztalhattam volna, hogy milyen hatalmas erő kell egy-egy párviadal megnyerésére… De nem. A Team Ninja sajnos ezúttal valódi nindzsák módjára rejtőzött el a rájuk váró kihívások elől, és ahelyett, hogy a szamurájok dicsőséggel és fáradhatatlan küzdelemmel teli útjára léptek volna, inkább megfutamodtak, és rossz kufárként kisajtolták az utolsó garast is a korábbi alkotásaikból.

Még mielőtt a gyűjtemény részleteibe bocsátkoznánk, fontos kiemelni, hogy jelen teszt kizárólag a PlayStation 5-re szánt portok minőségével foglalkozik. Ahogyan azt már anno a Nioh és a Nioh 2 tesztjében is elmondtuk, egy roppant igényes harcrendszerrel és egyedi látványvilággal felvértezett franchise-ról van szó, mely mind a mai napig képes megdobogtatni bármelyik soulslike-rajongó szívét. És e tekintetben ezúttal sem változott semmi, még mindig ugyanazokon a remekül megkomponált és egyben kihívással teli akción kell átverekednünk magunkat olyan harci stílusban és olyan fegyverrel, ami csak előfordulhatott Japánban a hadakozó fejedelemségek korában.

Ráadásul a soulslike-játékoknak megvan az az előnyük, hogy más műfajokkal szemben relatíve jól öregednek, szóval játékmenetileg az első rész egyáltalán nem tűnik vészesen elavultnak még 2021-ben sem. Ami problematikussá teszi az egész kollekciót, az csupán annyi, hogy a generációváltás nagy ígéretei közül egyetlen egyet tudott betartani; azt, hogy az árazás jól elszállt. Persze az éremnek, mint tudjuk, két oldala van, és nyilván akadnak bőven olyanok is, melyek alátámasztják a 27 ezer forint felett induló árat.

Ilyen érv lehet például az, hogy a játékot és a hozzájuk tartozó hat DLC mindegyikét megkapjuk a komplett csomag megvásárlása esetén, szóval a játékidőre garantáltan nem lesz panaszunk, az Elden Ring érkezéséig bőven lesz mivel kihúzniuk a soulslike-fanoknak. Ugyanakkor az, hogy a Nioh Collection PS5-ön lényegében a remastered verziója egy olyan sorozatnak, aminek a legutóbbi tagja kevesebb, mint egy éve jelent meg az előző generációs PlayStationre... picit olyan, mintha a visszafelé kompatibilitást adnák el teljes áron.

Ahhoz, hogy teljes értékű PlayStation 5-játékként tekintsünk a csomagra, legalább grafikailag kellett volna valami komolyabbat villantania a fejlesztőknek. Mindkét játék indítása után három különböző grafikai mód közül választhatunk; ez a 4K-s mód, a 120fps-es mód és a fejlesztők által ajánlott „PlayStation 5 standard” mód. A fejlesztőkkel viszont nem kötelező egyetérteni, jelen esetben ugyanis magasan a 4K-s mód működik a legjobban. Ez lényegében azt jelenti, hogy konzolunk elsődlegesen a felbontásra kezd fókuszálni, amit próbál minden körülmények közt megtartani 60 fps kíséretében – egyébként meglepően sikeres módon, apró rezzenéseket sem lehet közben érezni, az élmény teljes mértékben folyékony.

Ehhez képest a „PlayStation 5 standard” mód előnyei egy picit nehezen észrevehetőek. Ha egy helyben állunk, akkor nincs sok difi, de ha már közelítünk az akcióhoz, akkor azért felfedezhetőek a fontosabb különbségek. Ez a mód ugyanis tartalmaz jó néhány plusz effektet, például némileg jobb mélységélességet, szebb fényeket és részletesebb árnyékokat. Viszont már megtanulhattuk, hogy a varázslatnak ára van; a játék itt is próbálja tartani a 60 fps-t, ami miatt a felbontást dinamikusan kezeli, és sokszor 1080p-re kapcsol vissza. Egy jobb TV-n vagy monitoron viszont már egészen biztos, hogy nem érdemes feláldozni a tűéles 4K felbontást olyan effektekért, amik az alacsonyabb pixelszám miatt nagyjából pont annyival lesznek homályosabbak, mint amennyivel szebbnek kellene lenniük. Persze, ha nincs 4K-s kijelzőnk, akkor ez a beállítás is kapóra jöhet.

A 120 fps-es mód viszont minden szempontból csalódást keltő. Egyrészt ilyenkor hemzsegnek a grafikai bugok, néhány effekt általában hiányosan szokott megjelenni, illetve a füst és köd több alkalommal is átláthatatlanul villódzott. Persze ezek még patchelhető gondok, viszont a teljesítmény kapcsán tapasztaltak már egészen konkrétan megbocsáthatatlanok. A gép ugyanis nemes egyszerűséggel nem bírja stabilan tartani a 120 fps-t, amikor egy nagyobb és tágasabb helyszínre érünk, vagy egyszerre sok ellenféllel van dolgunk, akkor igen komoly képkockaszám-csökkenéseket tapasztalhatunk.

Ez pedig főként azért zavaró, mert a 120 Hz a gép egyik legnagyobb buzzwordje volt. Jelen alkotás azért előrevetíti, hogy nem érdemes túlságosan sok olyan AAA-s címre készülni, ami támogatja ezt a képfrissítést - vagy legalább olyan módon, hogy az maradéktalanul élvezhető legyen. A Nioh ugyanis nem éppen a legnagyobb eye candy-játék, mégis küszködik a 120 fps-sel, a játék 792p környékéig is képes visszavenni a felbontást, és olyan textúrákat, illetve leegyszerűsített effekteket állít csatasorba, amihez képest még a PS4 Prós verzió is egy komplett generációval fejlettebbnek tűnik… Mondjuk nagy katarzisra a többi grafikai üzemmódnál sem érdemes számítani, a textúráknál hajszálnyi különbségeket lehet felfedezni PS4 Pro és PS5 közt, illetve utóbbin még némileg nagyobb a látótávolság - viszont a PC-s minőség azért más távlatokban mozog.

Ha a grafika terén el is marad a generációváltó-feeling, töltési időben azért nem, az SSD ezúttal is szépen teszi a dolgát. Lényegében megszűntek a töltési szünetek, vagy legalábbis egy-két másodpercre redukálódtak, ami az átvezetők közt igazából fel sem tűnik. A komplett generációváltás másik felét pedig lényegében nem is a gépünkben, hanem a kezünkben kell keresni; ez ugyanis nem más, mint a DualSense kontroller. Az a DualSense kontroller, melynek mindenhova benyomorgatott rezgőmotorjai és ellenállást imitáló ravaszai tényleg rengeteget adhatnak egy-egy cím játékélményéhez. Sajnos ebből sem hoztak ki túl sok mindent a Nioh fejlesztői.

Aki az Astro’s Playroomban megtapasztalt, talajtípusonként eltérő speciális rezgéseket várja a Nioh Collectiontől, az bizony csalódni fog. Úgy tűnik, hogy a haptikus visszacsatolás (vagyis a kontroller rezgése) nem ragadta meg túlságosan a fejlesztők fantáziáját, komolyabb rezgéseket egyedül akkor élhetünk át, ha valamilyen lerombolható tereptárgynak nekirongyolunk teljes erőbedobással. Más szóval itt totál jelentéktelen a komplett funkció.

Az adaptív ravaszok pedig a jelen generáció egyik legszórakoztatóbb újítását jelentik, ráadásul egy közelharcra építkező játékban eszméletlen jó alkalmak kínálkoznának a funkció kihasználására. Például az erősebb kardlendítések során mi is érezhetnénk a csapásunk súlyát, vagy a védekezésnél remekül lehetne szemléltetni a beérkező ütések és vágások erejét. Ehelyett sajnos csak az íjászat során vetették be a funkciót: azt meg kell hagyni, hogy az íj felhúzása így igencsak autentikus hatást kelt, viszont ennél azért jóval többre vágytunk.

Talán érzékelhető, hogy jelen esetben nehéz nyugodt szívvel ajánlani ezt a gyűjteményt. Egyik oldalról kapunk két nagyon mély, részletesen átgondolt, aprólékos és roppant mód strukturált RPG-t, melyek összesített játékideje kiegészítőkkel együtt meghaladhatja a 200 órát is. Másrészről viszont a soulslike-fanoknak már valószínűleg úgy is megvan a játék más platformon, az újonnan érkezőknek pedig felesleges kiadni egy ekkora összeget egy ilyen nagy pakkért, ha könnyedén megeshet, hogy már az első bossfight során megutálják az egész szériát. Az újonnan érkező játékosoknak mindez talán rémisztően hardcore, túl tömény és feleslegesen nagy kihívás.

A részeket külön-külön megvásárolva viszont több mint 40 ezer forintot kell a kasszánál hagynunk, szóval nincs igazán jó opció. Ami kiemelendő és egyben dicsérendő dolog, hogy a PS4-ről érkező Nioh 2-tulajdonosok ingyen frissíthetnek PS5-ön a Nioh 2 remasterelt verziójára, viszont az első részről sajnos ez már nem mondható el, szóval legjobb esetben is csak vegyesek az érzéseink a Nioh Collection kapcsán; vagy egy lényegesen barátibb árú, vagy az új generáció nyújtotta lehetőségeket jobban kihasználó verziót azért jóval könnyebb lenne ajánlani. Ennek ellenére a Nioh két része még mindig remek játék, szóval ha eddig kimaradt volna, és érezzük magunkban az elszántságot, akkor nincs más hátra, mint irány a tizenhetedik századi Japán!

A Nioh Collection kizárólag PlayStation 5-ön érhető el.

Kapcsolódó cikkek

3.
Closure
#2: NG+ nekem is lesz meg a többi és a kiegek is, csak megvárom a ps5öt hogy meglegyen az 1080p.
2.
Fata Morgana
#1: Hali!
Hozzáfűzném a kommentedhez (amivel teljes mértékben egyet értek), hogy a Nioh2 abszolút nem nehéz.!
Sőt a fejlesztők könnyítettek a játékmeneten a "soul core"-okkal, a demon counter attack-al, a kettőféle "spirit" ami nálunk lehet, akkora cheeet hogy csak na;)
Komolyan sajnálom a boss-okat mert amit kapnak szegények azt nem "vágják zsebre".

Bárki aki szereti vagy kezdő a műfajban nyugodtan vegye,tolja nagyon jó játék, kiváló szavatossággal.
Talán nehezebbnek érződik az elején de az azért mert bele kell rázódni a NG+ szó szerint boss alázás.
1.
Closure
˝Az újonnan érkező játékosoknak mindez talán rémisztően hardcore, túl tömény és feleslegesen nagy kihívás.˝

Nincs elég game ami a casual rétegnek szól? Félelmetesen kézenfogott, béna gamer generáció ez achi/trophy százalékokat is nézve szinte bármiben.
És ez mind semmi a NES nehézség mellett amiben ott volt anno az arcade örökség, sokszor rossz irányítás, és direkt full kicseszős dizájn.

Szóval ez kb olyan hogy tesztelem a csípős paprikát, de nehéz jó szívvel ajánlani hátha valaki nem szereti a csípőset.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...