Disco Elysium - The Final Cut teszt

Másfél évvel a Disco Elysium rajtja után, a továbbcsiszolt verzió érkezésével egy remek apropót kaptunk ahhoz, hogy újból ellátogassunk Revacholba, és ismét rájöjjünk: az észtek bizony játéktörténeti mérföldkövet hoztak össze.

Az ezredforduló izometrikus nézetű szerepjátékaiból ihletett merítő ZA/UM fejlesztőcsapat mesteri RPG-jével kapcsolatban végig ellentétes vélemények kavarogtam bennem; egyrészt a játék annyira egy tökéletesen megírt, irodalmi igényű alkotás, zseniálisan felépített karakterfejlesztéssel, izgalmas párbeszédekkel, érdekes karakterekkel és roppant mély történettel, hogy legszívesebben rányomnánk a minden játékos számára ajánlott pecsétet. Másrészt viszont éppen a rendkívül igényes, elvont és művészi értékei azok, ami miatt olykor talán túlságosan is „magasröptű” lesz a játék, és komoly mentális kihívást jelenthet tartani a lépést a játék íróival.

De még mielőtt elmélyülnénk a részletekben, előbb lássuk, hogy nagy vonalakban miről is van szó. A Disco Elysium lényegében egy olyan nyílt világú szerepjáték, melyben a fókusz a karakterünk képességeire irányul, illetve arra, hogy ezeket a képességeket miként vethetjük be egyes párbeszédek során. Főszereplőnk egy emlékezetkieséssel küszködő nyomozó, aki már igencsak nagy sebességgel csúszik lefelé azon a bizonyos lejtőn, mely a sikeres nyomozótól a hajléktalan alkoholista irányába mutat. Ezúttal a Whirling-In-Rags fogadó kertjében napok óta himbálódzó felakasztott hulla történetét próbáljuk meg kideríteni, mely során a szűkszavú önkéntes detektív, Kim Kitsuragi lesz a társunk.

Játékosként tehát a nyakunkba vehetjük a várost, és nekiállhatunk mindenfelé kérdezősködni és vizsgálódni. Ahogy egyre inkább kezd elmélyülni a nyomozás, úgy nem csak a különböző karakterek egyéni motivációi és háttértörténetei rajzolódnak ki előttünk, hanem a Disco Elysium teljes világának ideológiai mozgatórúgói is, legyen szó akár a kommunizmusról, a fasizmusról, a moralizmusról vagy az ultraliberalizmusról. Igen, talán már ezen a ponton is érezhető, hogy itt nem egy átlagos kis RPG könnyed háttérsztorijával próbálnak majd beférkőzni a fejlesztők a játékosok szívébe, hanem bizony egy monumentális lore-ral van dolgunk, ami minden egyes újrajátszáshoz bőven tartogat még korábban nem ismert részleteket.

Ami viszont a Disco Elysium legnagyobb dobása, az kétségtelenül a karakterünk képességeinek a menedzselése. Emlékeim szerint soha nem játszottam még olyan játékkal, amiben ennyire az az érzés kísért végig, hogy itt valóban én építem fel a karakterem személyiségét, nem pedig csak előre megszabott szuperképességek közül válogatok, ami aztán egyik támadásomat nerfeli, a másikat pedig buffolja. Alapból négy fő kategóriája van a skilleknek, vagyis intellektuális, pszichés, fizikai és motoros képességeket fejleszthetünk, melyeknek összesen 24 alkategóriája van, amiket lényegében a személyiségünk 24 alkotóelemeként képzelhetünk el.

Az olyan kevésbé izgalmas és kiszámítható képességektől kezdve, mint a reakciósebességünk és a fájdalombírásunk, fejleszthetjük az észlelésünket és az empátiánkat, melyeknek köszönhetően a párbeszédek során jobban kiismerhetjük a beszélgetőtársunkat, a retorikai készségeink fejlesztésével pedig a meggyőzés válik könnyebbé. A konceptualizáció és a vizuális kalkuláció segítségével jobban átláthatjuk a bűnügyi helyszíneket, és összetettebb következtetéseket tudunk levonni a nyomok alapján. Az állóképességünk növelésével például nem hányjuk el magunkat az első hullánk látványától, hogy tizenéves csavargók vicceinek főszereplőjévé váljunk, de úgy is dönthetünk, hogy lexikális ismereteinket bővítve amolyan tudatalatti enciklopédiaként kezdünk el működni, és amint szembetalálkozunk egy idegen kifejezéssel, rögtön kapunk hozzá némi magyarázatot is.

A legnagyobb játékmeneti csavar, hogy ez az egész szisztéma nem csak más NPC-kkel, vagy mondhatni a karakterünkön kívül működik, hanem amolyan önreflexív módon a főszereplőnk belső monológjai során is. A beszélgetések, vagy néha csak az elmélázások során ugyanis minden egyes személyiségvonásunk képes megszólalni bennünk, tippeket adni, észrevételeket tenni, vagy csak lebeszélni valamiről, amivel szemben rossz előérzetünk lehet. És akkor még nem is beszéltünk a Thought Cabinetről, ami lényegében karakterünk vizualizált elmepalotája, ahol a főbb gondolatok és vélemények kirajzolják a személyiségünk központi alakulásait, változásait.

Valamilyen szinten ebből következik, hogy nem igazán létezik jó és rossz döntés a játékban, hanem csak simán döntések vannak. Döntések, melyek folyamatosan formálnak bennünket, és ezek mindegyike tartogat bizonyos következményeket és jutalmakat egyaránt. Persze egyes döntések elkerülhetetlenül a karakterünk halálához vezethetek, ami bizonyos esetekben igazán bosszantó tud lenni (egészen konkrétan végzetes mentális sérüléseket szerezhetünk attól is, ha túl sokáig bámuljuk magunkat a tükörben…), viszont mindez a játék része, hozzá tartozik ahhoz a folyamathoz, mely során egyre több végkifejletet ismerünk meg a világgal való interakciók által.

A főszereplőnket körülölelő világ ugyanis legalább olyan érdekes, mint a belső világunk. Revachol minden egyes arca egy igazi egyéniség, legyen szó akár a szomszédos éjjel-nappali pénztárosáról, a dugóban álló kamionsofőrről, vagy társunkról, Kim Kitsuragiról. Mind megannyi szubjektív belső kis világ, melyek előttünk bontakoznak ki a párbeszédek során. Ezek olykor egészen tragikusak és nyomorúságosak, máskor pedig egészen humorosak. Annak legalábbis mindenképp megvan a maga bája, ahogyan egy enyhén életunt, tinimagazint böngésző fiatal pénztárost percekig faggatjuk az idősödő amnéziás nyomozónkkal, hogy szerinte mi az élet értelme, és milyen politikai eszmék vezettek az enyhén anarchiára hajazó állapotokhoz.

És ahelyett, hogy a sablon-RPG-khez hasonlóan gépi hangon eldörmögné az NPC az automatikus válaszokat, mintha csak valami történelemkönyvet olvasnánk, a fejlesztők az ilyen esetekben is képesek voltak tökéletesen életszerű, egyedi és ötletes forgatókönyvet kreálni. Sőt, mondhatni, hogy e téren még túl is teljesítették azt, amit egy józan eszű ember elvárhatna egy játéktól; a történetvezetés, a lore adagolása, az egzisztenciális dilemmák, a társadalmi feszültségek reprezentációja, és a mindent átható ideológiák dinamikája már-már irodalmi remekművé formálta át az alkotást.

Egy olyan remekművé, amit bizony sokszor embert próbáló feladat élvezni a roppant mód választékos nyelvezet, az elvonatkoztatott és absztrakt gondolatok áradata, valamint a néhol túlzottan is szöveg-orientált felépítés miatt. Persze ez nem igazán nevezhető negatívumnak, mivel picit olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy James Joyce Ulyssese egész jó meg minden, csak egy kicsit túl bonyolult. Szóval nem szeretnék belekötni az elvontság mértékébe, viszont mivel ez egy teszt, nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy a Disco Elysium gondolatainak, metaforáinak és filozófiájának a követése olykor komoly szellemi munka, melyhez a felsőfokú angol nyelvvizsgát akár a gépigény részeként is beírhatták volna.

Közel másfél évvel a PC-s megjelenést követően a játék Final Cut-verziója tette csak fel igazán az i-re a pontot. Az új jövevény ugyanis nem csak PS4-re, PS5-re és Stadiára hozta el a remekművet, hanem még egy jókora felújítást is tartogatott. A dologban pedig az a legjobb, hogy a korábbi tulajdonosok számára ingyenesen érkező frissítés nem csak egy mondvacsinált 4K/60fps-es optikai tuning, hanem az új animációkat, fényeffekteket és karakterportrékat tartalmazó grafikai finomhangolás mellett négy új mellékküldetést és teljes szinkront is kaptunk a játékhoz. Utóbbiról pedig meg kell hagyni, több mint pazar lett, Lenval Brown jazzénekes mélyen dörmögő hangját a 350 ezer szóból álló narráció minden pillanatában élmény hallgatni.

Szóval összegezve az eddigieket, a ZA/UM alkotásáról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A Disco Elysium egész egyszerűen képes rálicitálni szinte a világ összes RPG-jére; már önmagában Revachol történelmi leírásokkal, politikai csatározásokkal, rasszizmussal, háborúkkal, tüntetésekkel, sztrájkokkal és ideológiákkal fűszerezett háttértörténete is kimagasló, amihez aztán olyan karakterfejlesztési mechanizmusokat és belső monológokat kapunk, amit még a századforduló egzisztencialista regényei is megirigyelhetnének. Mindehhez pedig a körítés is olyan, hogy még nagyítóval is alig találni benne hibát; a stilizált grafika végig látványos, az animációk folyékonyak, az elmúlt száz év különböző művészeti irányzatait ötvöző dizájn hangulatos, az atmoszferikus zenék pedig egyenest kimagaslóak. Egyedül talán a konzolos verziókat érheti némi kritika az irányítás és a hosszú töltési idők miatt.

Viszont mégis… játék közben akaratlanul is gyakran arra gondoltam, hogy néha jobb lenne, ha picit leegyszerűsítve szabadon élvezhetnénk a játék történetét, vagy a játékmenetet, és ne kéne litániákat olvasnunk a belső érzéseinkről, még akkor sem, ha azok művészien és mondhatni tökéletesen lettek megkomponálva. Az már más kérdés, hogy ez a játék, vagy a játékos hibája-e... Picit olyan, mintha ez lenne a legjobb játék, amivel valaha játszottam, ám mégsem ezt élvezem a legjobban. Ennek ellenére, aki csak teheti, az mindenképpen tegyen egy próbát a Disco Elysiummal, hiszen tényleg egy minden porcikájában tudatosan felépített, mesteri alkotás lett. Aki pedig már korábban végzett a kalanddal, annak a The Final Cut miatt érdemes lehet újból visszanéznie Revacholba, mivel a remek szinkron tényleg rengeteget képes adni az élményhez.

A Disco Elysium: The Final Cut jelenleg PC-n, PlayStation 4-en, PlayStation 5-ön és Stadián érhető el, a nyár folyamán pedig Xbox-konzolokra, később pedig Nintendo Switchre is ellátogat. A teszt a játék PC-s verziójával készült.

8.
Dresa
Annyira kiállt ez egy mobilos tabletes verzióért.. bár én máraz xboxosnak is nagyon fogok örülni ha egyszer kijön
7.
pliskin
Manapság kevés játékot viszek el a végéig, sajnos sok kifullad és hamar önismétlő malmozássá válik.
A Disco Elysium azonban végig lekötött, pedig a mellékküldikkel együtt (+elolvasva amit csak lehet) simán bele lehet tolni 40+ órát. Hihetetlen kreatív, intelligens játék. Gyakorlatilag a játékos minden cselekedetére van válasza a játéknak, ami aztán kihat sok másra. Én még ilyet nemigen láttam máshol, hogy egy játék ennyire és ilyen kreatívan reszponzív lenne. Nagy gratula a fejlesztőknek, akiknek ez az ELSŐ!! játékuk.
Nemcsak a valaha készült egyik legjobb RPG, hanem a valaha készült legjobb játékok között a helye. Bár szerintem a Disco Elysium már több is, mint egy játék.
6.
Neotechtr
#2: Az ilyen hozzászólásokat mindig szomorúan olvasom, mert emlékszem még, hogy milyen volt nekem anno ugyan ebben a cipőben. Minden esetre azt tudom mondani, hogy egy nagyon minimális tanulással és azzal, hogy angolul játszottam, nagyon sokat fejlődtem a nyelvben.

Attól is függ, hogy milyen az a konyhanyelv, amit az ember tud, de annyi segítség van a játékban, hogy mindenhez van felirat és nem szalad el magától, hanem neked kell elnyomni. Teljesen kezdőknek szerintem nagyon sok lenne az új szó benne és szerintem úgy nem is élvezné senki a játékot, ha tényleg két szót sem ért meg belőle és nem csak szavaknak, hanem a nyelvtannak is utána kéne néznie. Meg ebben a játékban így kajak el lehet akadni 1000 évig minden feladattal. Én azt mondom, hogy ha valakinek közepesen magabiztosan megy egy Mass Effect, vagy Assassins Creed, Tomb Raider szerű játék megértése és nem csak azt vágja a végére, hogy ki volt a jó és ki volt a gonosz benne, az már belevághat, de lehet kelleni fog párszor egy gyors keresés a szótárban.
5.
Azatoth
Szeretek olvasni, de játékokban nem szoktam szeretni, ha sokat kell mindenféle háttérinfókat. Itt viszont olyan elképesztően szellemesen és élvezetesen van megírva és előadva, hogy örömmel olvasok még arról is, hogy egyes társadalmi rétegek jellemzően milyen márkájú cigit szívnak, vagy éppen milyen zenei szubkultúrák alakultak ki a világban.
Tényleg elég jó angoltudás és gazdag szókincs szükséges a teljes élvezethez, de ha ez megvan, akkor hihetetlen kellemes meditatív élmény tud lenni az egész sztori, érzelmi mélypontokkal és csúcsokkal, nagy röhögésekkel.
Még nem végeztem vele, de már azt tervezem, hogy milyen típusú karakterrel fussak neki újra.
4.
bitchka
#2: Esetleg használhatod a google fordító kamerás funkcióját telefonon.
3.
Stig
#2: Hát, azt ajánlanám hogy nézzél róla videókat, mondjuk a játék első óráját. Így talán nem futsz bele sok spoiler-be és fel tudod mérni hogy mennyire érthető a szövege. Nekem is volt néhány rész benne amit már nem tudtam követni, de ha kb 90%-át érted, akkor elég jól élvezhető a játék.
2.
KopyAti
Szóval akkor a kevéske konyha angolommal neki se kezdjek, mi?
1.
Stig
Óriási játék, de szigorúan türelmes és jó angol tudással rendelkező játékosoknak ajánlom. Néha munka után tényleg nem ez a legjobb választás, mert nem egyszerű a sok szöveg befogadása, de ha kellően van idő átadni magad az élménynek, akkor felejthetetlen élmény. Nem egyszer csapkodtam a térdemet a rögögéstől, amikor sikerüt egy szitut a balek nyomozómmal hihetetlen mód elcsesznem :D
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...