Alfred Hitchcock - Vertigo teszt

Pontosan emiatt nem meglepő, hogy az évek során számos művészt inspiráltak az alkotásai, viszont ezek rendszerint egytől egyig megmaradtak a filmvásznon, és nem igazán akadt köztük olyan, amit a monitorok képernyőire álmodtak meg az alkotók. Legalábbis eddig, hiszen a Runaway, valamint a Yesterday kalandjátékokról ismert spanyol Pendulo Studios csapata gondolt egyet, és a rendező egyik leghíresebb művéből, a Szédülésből igyekezett játékot faragni. Ezért miután megtudtam, hogy rám vár a tesztelés feladata, rögtön megnéztem az 1958-as klasszikust, hogy még inkább beleélhessem magam a kalandba, de sajnos csalódnom kellett, mert bár a film még mai szemmel is megállja a helyét, ezzel szemben az Alfred Hitchcock – Vertigo több ponton is megbicsaklik.

Először is jobb tisztázni, hogy a játék nem egy szolgai másolat, sőt, jobban belegondolva pár utaláson és szituáción kívül szinte semmilyen kapcsolatban sincs az eredeti művel. Persze a szédülés, mint betegség itt sem marad el, azonban nem kap központi szerepet, inkább csak egy olyan extra elem, ami időnként feltűnik, aztán rögtön elszáll. A szereplők, valamint a helyszín között sem érdemes hasonlóságokat keresni, sőt, maga a történet is teljesen más, de ez egyáltalán nem baj, főleg, mert ezek a játék legerősebb pontjai.

Hősünk Ed Miller szerző, aki évek óta írói válságban szenved, és korábbi sikerei már csak emlékeiben kísértik őt. Egyszerűen képtelen alkotni, közben pedig más gondja is akad, mivel folyamatos látomások gyötrik, amik sokszor valóságosak, máskor inkább álomszerűek. A kétségek közti vergődést már rögtön a játék elején megtapasztalhatjuk, hiszen Ed egy hídon tér magához, ahol balesetet szenvedett. Családja a kocsiban, valószínűleg holtan, eközben pedig a peremen a régen halottnak hitt édesapja álldogál, hogy levesse magát a mélybe. Vajon mindez csak képzelgés, vagy tényleg a valóság? A kérdések egyre csak sokasodnak, miközben egy pszichoterapeuta és egy sheriff is igyekszik a dolgok végére járni, de a végső megoldásra ők sincsenek igazán felkészülve.

Az említett három karaktert fogjuk irányításunk alá venni, jobban mondva terelgetni, mivel az Alfred Hitchcock – Vertigo igencsak szűk pórázon tartja a játékosokat. Bár a játék adatlapján a kalandjáték titulus díszeleg, inkább nevezhetjük interaktív filmnek, ugyanis szinte semmilyen ráhatásunk nincs a cselekményre,  pusztán szemlélői lehetünk a történéseknek. Ugyan néha kézhez kapjuk az irányítást, valamint a döntési helyzeteket sem kell nélkülöznünk, de ezek eléggé minimalisták, túlságosan lineárisak, ráadásul semmilyen következménnyel nincsenek a hátralévő eseményekre. A fejlesztőknek mondjuk néha kissé el is gurult az a bizonyos gyógyszer, ugyanis egymás után kapjuk az arcunkba az abszolút felesleges QTE-gombnyomkodást, amiket még elrontani sem lehet, cserébe percekig nézhetjük, ahogy karakterünk a moziban éppen popcornt majszolgat, vagy megeteti a cicáját.

Az izgalomtól tehát nem mindig fogjuk lerágni a körmünket, ami azért is fájó, mivel a karakterek, valamint a fő cselekmény érdekes, sőt, számos olyan csavarral van megtámogatva, amit nem biztos, hogy előre kitalálunk. Azonban hiába az izgalmas felütés és a meglepetések tömkelege, ha közben folyamatosan kiránt minket a játék ezekkel az unalmas szekciókkal, amiket átugrani sem lehet, szóval akit érdekel a végkifejlet, annak bizony kötelező szenvedni. Azért a fejlesztők is érezhették, hogy megalszik a tej a szánkban, ezért behozták a hipnózis lehetőségét, ami papíron érdekesen hangzik, viszont a megvalósítás itt is több sebből vérzik.

Időnként ugyanis visszamehetünk hősünk múltjába, hogy különböző extra információkat, valamint hamis emlékeket fedezzünk fel és oldjunk meg, de ez is többet árt, mint használ. Egy rövid bejátszást követően máris a kiválasztott emlékben találjuk magunkat, a képernyő tetején megjelenő idősávon pedig előre-hátra utazhatunk az események láncolatában. Ezt azonban teljesen felesleges használni, mivel alapból jelölve van rajta az, ahol keresgélnünk kell, így nincs is más dolgunk, mint odamenni a kívánt helyekre, aktiválni az elérhető akciókat, és kész is az egész. Hát nem nagyszerű? Sajnos hiába jó az ötlet, a lineáris megvalósítás miatt inkább érződik időhúzásnak, mintsem izgalmas nyomozásnak.

Valahogy az egész játék alatt azt éreztem, hogy nincs szabadságom, nem tehetem azt, amit szeretnék, hiába döntök el valamit, semmi súlya nincs az egésznek, és ez elég gyorsan rányomta a bélyegét az „önfeledt szórakozásomra”. A sztori ugyan igyekszik menteni a menthetőt, de a nagyjából tízórás kalandban bőven akadnak olyan részek, amiket szívem szerint átugrottam volna, és ezen az sem segít, ha a moziban éppen a Szédülést vetítik a szereplőinknek. Rengeteg az üresjárat, amik érezhetően csak azért kerültek bele, hogy ne lehessen egy délután alatt kipörgetni az egészet, viszont így meg hiába tart tovább, sokszor a falat kapartam kínomban.

Ezen pedig az sem segít, hogy a megvalósítás terén is akadnak problémák. Maga a látvány még egész korrekt, hozza a fejlesztőkre jellemző, kissé karikatúrás és rajzfilmes megoldásokat, cserébe azonban úgy akad, mint a rettenet. A mikrolaggokat az sem szüntette meg, ha lejjebb vettem a grafikai beállításokat, szóval érdemes felkészülni, mert a Vertigo bármilyen konfigurációt simán két vállra fektet. Bár az összkép - ahogy fentebb is említettem - egész kellemes, a karakterek animációi már igencsak fapadosak. Sokszor minden ok nélkül gesztikulálnak, robotikusan mozognak, máskor a szájszinkron csúszik el, vagy épp szűnik meg teljesen. Ezeket pedig nem lesz nehéz észrevenni, mivel egyes cselekvések közben az operatőr nem volt épp a helyzet magaslatán és olykor képes a lehető legkevésbé releváns dolgot mutatni, rendszerint egy nem beszélő karaktert, méghozzá premier plánban. Példának okáért, amikor a játék elején segítünk egy idegennek, akkor hiába halljuk a beszélgetést, nem látunk semmit az egészből, mivel éppen tíz centiről csodálhatjuk a főhősünk cicájának arcszerkezetét.

Érdemes még kiemelni a fény-árnyék hatásokat is, amik képesek egészen hihetetlen dolgokat produkálni. Rendszerint ez akkor következik be, ha világosról megyünk egy sötétebb helyszínre, vagy épp fordítva. Előbbinél másodpercekig nem látunk semmit, utóbbinál pedig ajánlott egy napszemüveg használata, mert ez olyan vakító fényjáték mentén megy végbe, amitől garantáltan kiéghet a retinánk. Külön érdekesség, hogy ezt az effektet sehogy sem tudjuk kikapcsolni, még úgy sem, ha teljesen levesszük a grafikai beállításokat, szóval csak óvatosan, mert egyetlen rossz mozdulat, és rohanhatunk a szemészetre.

A fércmunka sajnos itt még nem ér véget, mivel a hangok is küszködnek pár kisebb problémával. A szinkron többnyire egész korrekt, azonban akad pár olyan szereplő, akinek érezhetően fogalma sem volt arról, hogy mi történik éppen, vagy miként kellene hangsúlyoznia a megírt mondatokat. Sokszor késnek is a szövegek, a karakterek olykor másodpercekig csak bambulnak maguk elé, aztán gondolnak egyet, és ott folytatják, ahol fél perccel korábban abbahagyták. A környezeti zajok esetében sincs minden rendben, mivel néha teljesen eltűnnek, ami leginkább akkor válik röhejessé, mikor az erdő közepén, a szakadó esőben állva beszélgetünk, méghozzá síri csendben. Amibe viszont nem lehet belekötni, az a zene, ami a filmben is hallható dallamokon alapszik, de egész jól továbbgondolták azokat, és kiválóan építik a hangulatot, valamint fokozzák a feszültséget, már amikor képesek vagyunk ezekre figyelni a megannyi hülyeség mellett.

Az Alfred Hitchcock – Vertigo egy hatalmas kihagyott ziccer, amiben egyedül a történet működik, de azt is igyekeznek folyamatosan unalomba fullasztani a mesterségesen hosszúra nyújtott játékidővel. A játékmenet szinte annyira minimális, hogy az már fáj, és hiába érezzük azt, hogy sok múlik rajtunk, valójában egy előre bebetonozott, lineáris vonalon haladunk előre az elkerülhetetlen végkifejlet felé. Emiatt a többszöri végigjátszás is felesleges, szóval aki benevez rá, az készüljön fel, hogy sok beleszólása nem lesz a történésekbe, hiszen minden úgy fog történni, ahogyan azt a fejlesztők előre megálmodták. Talán később, ha már kijavították a bugokat és lejjebb kúszott az árcédula, akkor tehetnek vele egy próbát azok, akik imádják a meglepetéseket, egyelőre viszont ajánlott elkerülni ezt a szédülést, mert hiába jó a vége, az addig vezető út szenvedéssel és unalommal van kikövezve.

Az Alfred Hitchcock – Vertigo PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, Nintendo Switch-re, valamint PC-re jelent meg. Mi utóbbin teszteltük egy i5-4590, 16 GB RAM és egy GTX 1660 társaságában.