The Dark Pictures: The Devil in Me teszt

Talán klisés az Until Dawnnal példálózni, ám kétségtelen, hogy a Supermassive Games csapata valamit nagyon eltalált azzal a játékkal még 2015-ben. Ugyan nem volt kiemelkedő sem játékmenetben, sem pedig történetvezetésben, mindazonáltal egy olyan élményt nyújtott, melyre mind a mai napig kellemes emlékként gondolok vissza, emlékszem a karakterek neveire, valamint a kulcsfontosságú momentumokra is. Ehhez képest a The Dark Pictures Anthology-széria hiába jár már a negyedik részénél, egyike se tudott még csak hasonló élményt sem nyújtani. A legnagyobb probléma az, hogy a legutóbbi epizód, a The Devil in Me pedig még csak meg sem próbálkozott ezzel.

Történetünk főhősei a kifejezetten sorozatgyilkosokról szóló dokumentumfilmek gyártására specializálódott Lonnit Entertainment öttagú csapata. Egy titokzatos személy meginvitálta őket egy hotelbe, melyet a hírhedt H. H. Holmes Gyilkos Kastélyáról mintáztak. Holmes egy létező amerikai személy volt a 19. században, tulajdonképpen őt nevezhetjük az Egyesült Államok első ismert sorozatgyilkosának. Áldozatait egy általa építtetett különleges hotelben gyilkolta meg, ami tele volt csapóajtókkal, különféle csapdákkal, titkos járatokkal és kínzókamrákkal. Érdekesség, hogy a kivégzése előtt arra kérte a bíróságot, hogy a holttestét koporsó helyett egy betontömbbe temessék el, hogy a Gonosz ne tudjon kiszabadulni a testéből (innen ered a játék címe is). Igazi csemege alapanyag ez egy sorozatgyilkosokról dokumentumfilmet forgató stábnak, így elfogadták az ismeretlen személy meghívását. Később persze kiderül, hogy ez végzetes hibának bizonyult.

A The Devil in Me a már jól bejáratott szisztémára épít, az egyes karaktereket irányítva különböző döntéseket hozunk, melyek kihatással vannak a történet alakulására. A döntéseink határozzák meg a karakterek közti viszonyt, valamint azt is, hogy ki éli túl az éjszakát a hotelben. Ugyan száznál is több történetet írhatunk így meg magunknak, ami papíron nagyon jól hangzik, a valóság azonban ennél lényegesen kiábrándítóbb. Egyrészt a lényegesen eltérő történetek száma ennél számottevően alacsonyabb, másrészt pedig az egyes történetek és befejezések közti minőség elég ingadozó mind rendezés, mind történetvezetés tekintetében.

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy aki játszott már egy korábbi The Dark Pictures Anthology-játékkal, azt nem fogja meglepetés érni a The Devil in Me játszása közben sem. A karaktereket külső nézetből, sokszor kritikán aluli kameraszögből irányíthatjuk, meglehetősen esetlen összhatást eredményezve, miközben különböző nyomok és tárgyak után kutatunk. A játékmenet másik szerves részét képviselik a QTE-szegmensek, melyek során a képernyőn megjelenő gombokat kell lenyomnunk a megadott időben, hogy sikeresen teljesítsünk egy-egy akciót. Persze, egy interaktív filmet nem lehet ennél sokkal összetettebb játékmenettel felvértezni, mindazonáltal sokszor komikusan hat, amikor sokadjára kell a szívritmusunkat imitálva, ütemesen nyomogatnunk egy gombot, csak hogy sikeresen elrejtőzzünk a gyilkos elől.

A már ismert formulát azért igyekeztek kicsit felfrissíteni, például bizonyos helyzetekben már el is rejtőzhetünk egy-egy tereptárgy mögé, vagy épp érméket gyűjtögethetünk, amiket később a főmenüben tudunk karaktereket ábrázoló diorámákra beváltani. Talán a legnagyobb újítás az eszköztár bevezetése, ám itt sem kell sok újításra gondolni, csupán minden karakter rendelkezik egy speciális tárggyal (pl. kamera, ultraérzékeny mikrofon, zárak feloldására használt segédeszköz stb.), melyeket bizonyos szituációkban előhúzhatunk az eszköztárunkból. Az újítások elég vérszegényre sikerültek, és lassan fel kell tennünk magunkban a kérdést: Vajon azért nem akarják a készítők megreformálni a műfajt, mert egyszerűen ennyi a legtöbb, amit ki lehet hozni belőle, vagy csak mert lusták és/vagy kevés idő alatt kell elkészülnie a folytatásoknak? Önmagában a játékmenetben fellelhető korlátozottságokkal még nem lenne probléma, hiszen ennél nem volt sokkal összetettebb a már említett Until Dawn, vagy épp a Detroit: Become Human sem. A probléma ott kezdődik, amikor a játékmenet mellé felsorakoztatjuk a játék összes többi hibáját is. 

Amikből egyébként meglepően sok van. Talán a legfájdalmasabb, hogy ugyan a The Devil in Me a legjobban kinéző rész az egész The Dark Pictures Anthology-ban, még így is messze elmarad a mai sztenderdtől mind mozgásanimációk, mind arcanimációk tekintetében. El kell ismerni, hogy van egy-két egész pofásan kinéző jelent benne, viszont általánosságban elmondható, hogy a karakterek arcairól sokszor nehéz leolvasni az érzelmeket, a szemeik, fogazatuk, szájuk pedig továbbra is műanyagként hatnak. A kritikán aluli arcanimációknak köszönhetően pedig akkor sem tudjuk beleélni magunkat igazán a kalandba, amikor nem épp közelről kell bámulnunk az általunk irányított karaktereket. A környezet minősége jóindulattal is csak átlagos, vagy az alatti. Az pedig már csak hab a tortán, hogy hiába egy unalomig ismert játékmotort, az Unreal Engine 4-et használja a játék, és hiába már a negyedik epizódja a szériának, a fejlesztők még mindig nem tanulták meg teljes mértékben használni azt, nagyon gyakoriak a teljesítmény-ingadozások és a frusztráló bugok.

De még ha a fentebb felsorolt hibáktól eltekintenénk is, a The Devil in Me akkor is rendelkezne egy nagy hiányossággal: nem működik horrorjátékként. Nem elég félelmetes, néhány olcsó és kínos jumpscare-t leszámítva nem is próbálja a játékosra hozni a frászt. Továbbá a QTE-szegmenseken kívül nem érezzük azt, hogy bármiféle veszély leselkedne a karaktereinkre, sokszor csak fejvesztve barangolunk a folyosókon, mire megtaláljuk az egyetlen ajtót, ami nyitva van, hisz csak azon belépve tudunk tovább haladni a sztoriban. Így viszont a felfedezés élményét is megölték a fejlesztők, ráadásul a valós Gyilkos Kastély esszenciáját sem sikerült megragadni a csapóajtók és rejtett csapdák hiányában. Egyszerűen rosszul adagolja a játék a felfedezős, nyugodtabb részeket, és a feszült QTE pillanatokat, a végeredmény pedig így meglepően ingerszegény lett.

A The Dark Pictures Anthology: The Devil in Me sokat ígért és kitűnő alapanyagból dolgozott, a végeredmény mégis fájdalmasan kevés és csalódást keltő lett. A játékmenet ezúttal is vérszegény, a béna kameravágások és animációk pedig csak tovább rontanak az összképen. Az átgondolatlan és csapongó történetvezetést ugyan igyekszik ellensúlyozni Paul Kaye és Jesse Buckley korrekt színészi játéka, ám a horror atmoszféra teljes hiánya menthetetlenül lerombolja a játék maradék érdemeit is. Mert a The Devil in Me nem egy rossz játék, csupán végtelenül középszerű, és egy sorozat negyedik részétől ennél többet várna az ember. Mindazonáltal, akiknek az eddigi részek tetszettek, azoknak ez is tetszeni fog, ám akik eddig is felemás szájízzel álltak fel a korábbi epizódok elől, azoknak kár bepróbálkozni az évadzáróval, ugyanúgy csalódottan olvasnák a legördülő stáblistáját ennek a résznek is.

A The Dark Pictures: The Devil in Me már elérhető PC-re, valamint PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X/S-re. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.