Blanc teszt

Korábban soha nem látott hóvihar tombol a környéken, ami nem kímél semmit és senkit sem, kietlen tájjá változtatva a korábban virágzó domboldalakat. Nyomában csak végtelen hómezők és halálos csend maradt, amit egyetlen kis farkaskölyök mozdulatai törnek meg, miközben igyekszik kikászálódni a hóbuckák alól. Kiérvén hiába szólongatja sírva a többieket, senki sem válaszol, így aztán nekivág a nagyvilágnak, hátha megtalálja az új otthont kereső családját. Egész gyorsan szagot is fog, a sors furcsa fintorának köszönhetően azonban nem egyedül indul útnak, hiszen időközben találkozik egy hasonló hócipőben járó fiatal őzzel, aki szintén hatalmas bátorságról téve tanúbizonyságot egyedül vágott neki a fajtársai utáni hajtóvadászatnak.

Kezdetben persze egyáltalán nem foglalkoznak a másikkal, sőt, sok esetben morgással jelzik, hogy ők bizony nem kérnek a társaságból. Ahogy viszont haladnak előre, úgy jönnek szembe olyan akadályok, amiket egyedül képtelenek lennének legyőzni, így aztán a kezdeti ellenszenv hamarosan tova tűnik, helyét pedig szépen lassan átveszi egy olyan kötelék, amire egyáltalán nem voltak felkészülve. Csodaszép mese ez egy olyan barátságról, aminek szereplői nem is állhatnának távolabb egymástól, mégis, a kényszer szülte helyzetnek köszönhetően összecsiszolódnak és szépen lassan megtanulnak bízni egymásban, még akkor is, ha minden összeesküdött ellenük.

A gyönyörű történetet a Casus Ludi csapata egyetlen betű legépelése nélkül tár a szemünk elé, így hozva hozzánk még közelebb a szereplőket. Ide ugyanis nem kellenek szavak, hiszen egyetlen gesztusból, mozdulatból, vagy felhorkantásból tudni fogjuk, hogy hőseink mire gondolnak éppen. Rettegnek-e az elkerülhetetlentől, esetleg újra gyermekké válnak és vidáman, önfeledten csúszkálnak szélsebesen a hófödte buckák között. Mindezekhez pedig olyan vizuális stílus párosul, ami garantáltan velünk marad a játék befejezése után is és nem csak azért, mert az éjszaka közepén a rengeteg hó miatti fehérség beleég a retinánkba. A kézzel rajzolt, majd bedigitalizált képek egyszerűen csodálatosak, ráadásul mozgás közben még szebb az összhatás, főleg ahogyan még betársulnak a játékban hallható gyönyörű dallamok is.

Ugyan a táj a téma okán kevésbé változatos, a játék mégis képes minket újra és újra meglepni a nagyjából kétórás kaland alatt, így aztán ha belekezdtünk, biztosan nem fogjuk félbehagyni. Ez utóbbit tovább erősítik a főszereplők, akik mindegyike imádnivalóan cuki és szerethető, ráadásul akármelyik irányítási módszert is választjuk, garantáltan a szívünkhöz nőnek. A szokásos helyi, illetve online kooperációs lehetőség mellett itt mindenképpen szeretném kiemelni az „egy” fős lehetőséget, aminek hála egyetlen billentyűzetről, vagy kontrollerről terelgethetjük a kisfarkast és az őzikét egyaránt. Ezt ugyan szokni kell, de ha belejövünk, még közelebb érezhetjük magunkhoz őket, lévén mindkettőjük sorsa csakis rajtunk múlik. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy meghalni nem lehet, sőt, nagyon eltévedni sem tudunk, a játék folyamatosan lábnyomokkal terelget minket a helyes irányba, így akár kisebbek számára sem okozhat gondot a megoldások keresése, legalábbis a történet korai szakaszaiban, ahol csak bakot tartunk, elrágunk egy kötelet, vagy épp odébb tolunk egy hordót.

A Blanc ugyanis hiába aranyos és szerethető az első órájában, a játék a második felére egyszerűen szétesik és olyan dolgokkal borzolja a kedélyeket, amiknek addig nyomuk sem volt. A kezdeti, gyermekded feladványokat felváltják a feleslegesen túlbonyolított megoldások, elsőként a szélárnyékkal való játszadozás, ami alapból jópofa ötlet, de negyedszerre már kifejezetten fárasztó, azonban a kaland abszolút mélypontja az utolsó fejezetekben megjelenő többszereplős ökörködés. Spoiler miatt nem szeretném lelőni a poént, maradjunk annyiban, hogy találkozunk másokkal, akiket közvetve szintén mi irányíthatunk, ami néha működik, de inkább nem. Egyébként ez a szegmens sem lenne rossz, de túlságosan el van nyújtva, ráadásul a pályarészek tele vannak pakolva olyan tereptárgyakkal, amiknek a közelében megzavarodik a kamera, ezek miatt pedig az irányítás is nehézkessé válik.

Azt persze megértem, hogy a fejlesztők szerették volna feldobni a kalandot és elkerülni, hogy a végső produktumukat ledegradálják egy sétaszimulátor szintjére, de az efféle megoldásokkal szerintem kicsit átestek a ló, illetve, hogy stílszerűek legyünk, az őz túloldalára. Azonban még ezekkel együtt is egy szerethető játék lett a Blanc, aminek egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége és bár az utolsó fejezetek frusztrálóak lehetnek egyesek számára, a stáblista alatti elégedettség érzését semmi sem tudja elvenni tőlünk. Ez ugyanis kérem egy igazi indie gyöngyszem, amit rövidsége ellenére is bátran ajánlok mindenkinek (mindösszesen 15 euró Steamen), hiszen akár egyedül, akár többedmagunkkal érünk révbe a szereplőinkkel, sokkal boldogabban fogunk felkelni a monitor elől, mert tudjuk, hogy nincs még minden elveszve.

A Blanc február 14-én jelent meg Nintendo Switch-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük.