Történetünk főszereplője Henry, egy középkorú erdész, akinél kezdeti stádiumú Alzheimer-kórt diagnosztizálnak. Az egyedül élő férfin rögtön eluralkodik a letargia, amiből végül rég nem látott lányának levele rángatja ki valamicskét, aki a fejleményeknek köszönhetően igyekszik eltekinteni a múltbéli sérelmektől. Hősünk könnybe lábadt szemmel olvassa az általa írt sorokat és miközben megpróbál alkalmazkodni a betegségéből fakadó és rajta egyre jobban eluralkodó tüneteken, Enid rajzfüzetét lapozgatva újra átéli a közös emlékeiket. Vajon mi történt, ami odáig vezetett, hogy elszakadtak a másiktól és csak évek múlva, egy szörnyű kórságnak köszönhetően találtak ismét egymásra?
Ennek kiderítése lesz a fő feladatunk, ami alatt a valóságban és a füzet lapjain megelevenedő álomvilágban is helyt kell majd állnunk. A több fejezetre bontott történet adott szegmensei mindig a házunkban kezdődnek, ahol rendszerint nem lesz sok dolgunk, általunk felragasztott cetliket nézegethetünk (ezekből egyre több lesz, ahogy haladunk előre), illetve extra achievementekért megcsinálhatjuk a konyhában található táblára felírt feladatokat. Nem kell komoly dolgokra gondolni, viszont ahogy haladunk előre a történetben és ezzel mindig jobban eluralkodnak rajtunk a betegségünk tünetei, úgy lesznek ezek a mindennaposnak tűnő dolgok egyre nehezebbek és idegőrlőbbek. Néha hiába keressük teszem azt a csészét, sehol sem találjuk, máskor pedig bár úgy emlékszünk, hogy kiöntöttük a tejet, valójában az még mindig bent van a hűtőben.
Ezek a pillanatok remekül érzékeltetik azt, ahogy főhősünk elméje az Alzheimer-kór hatására egyre inkább megbomlik és végül már a valóságot is megkérdőjelezi. Talán pont az ettől való félelem miatt menekül vissza folyton lányával közös emlékeikbe, ahol még minden tökéletes volt, egészen az utolsó pillanatokig. Ezek a nosztalgikus pillanatok képezik a tulajdonképpeni pályákat, ahol egyetlen feladatunk a továbbjutás megtalálása, valamint a különféle emlékfoszlányok összegyűjtése lesz, amikkel még inkább megismerhetjük Henry és Enid történetét. Ezáltal csodálatos helyszínekre juthatunk majd el és miközben gyalogszerrel felfedezzük a környéket, párbeszédek formájában halad előre a történet. Néhol azért belefuthatunk pár fejtörőbe is, melyek között akad pár egész ötletes (a tetriszre hajazó tangram táblákat imádtam), de rendszerint csak valamilyen tárgyat kell megtalálnunk és egy bizonyos helyen használnunk.
Ezen használati tárgyak rendszerint az adott álomvilágban, tőlünk pár méterre lettek eldugva, de előfordulhat olyan is, hogy vissza kell értük utaznunk a valóságba, amit egy, a közelben található kanapéval abszolválhatunk. Elakadni nem igazán lehet, egyedül talán csak akkor, ha nem találjuk meg a továbbjutást jelentő eszközt. Utóbbi azért problémás igazán, mert főhősünk haladási sebessége irritálóan lassú, ami az első pár fejezetben még talán annyira nem is zavaró, de később, ahol már jóval nagyobb távolságokat kell bejárnunk, kifejezetten idegesítő lesz. És itt kezdünk elérkezni ahhoz a problémához, amit a bevezetőben már taglaltam, azaz, hogy az Inner Ashes hiába mutat be egy gyönyörű történetet és hoz hozzánk közelebb egy szörnyűséges betegséget, ha közben, mint játék, gyakran egész egyszerűen élvezhetetlen.
Ez leginkább a megvalósításából fakad, ami amellett, hogy csúnya, még optimalizálatlan is, sőt, ezen semmivel sem tudunk változtatni, mivel a játék menüjéből kispórolták a grafikai beállítások lehetőségét. Ennek hála kötelezően bámulnunk kell a túltolt Motion Blurt, az állandó sceen tearinget, valamint az ingadozó képfrissítést, ha tetszik, ha nem. Külön poén, hogy még a fényerősséget sem tudjuk szabályozni, ami egy későbbi fejezet esetében igencsak hiányozni fog, mivel a fejlesztők a gőzt, valamint a füstöt vakító fehérséggel oldották meg, ami rövidtávon is kiégeti a retinát, ráadásul nem is látni benne semmit sem, így játszi könnyedséggel tévedhetünk el. Lehet, hogy ezt a részt a játékidő mesterséges kitolása okán tették bele a játékba, ha viszont így van, akkor itt sem végeztek maradéktalan munkát, ugyanis a nagyjából 30 perces extra szerencsétlenkedésemmel együtt is mindösszesen két óra alatt a történet végére értem.
Egy olyan történet végére, ami tele van megrázó és megható pillanatokkal, de ezek megélése korántsem lesz egyszerű a meglehetősen felemás megvalósítás miatt. Ez az a pont, ahol az Inner Ashes elbukik, ugyanis hiába a szinte tökéletes útravaló, ha játék közben percenként futunk bele olyan hibákba, amik folyton-folyvást kirántanak minket az élményből. Ettől függetlenül a témaválasztása, valamint a nyomott árcédulája okán megérhet egy próbát, de csak olyanok vessék bele magukat ebbe a szomorkás kalandba, akiket nem tántorít el az, hogy a játékmenet minősége köszönőviszonyban sincs az általa prezentált üzenettel.
Az Inner Ashes június 30-án jelent meg PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X-re, Nintendo Switch-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.