Az utóbbi időkben nemhogy normális Pókember, de még Marvel képregény-átirat sem készült. Miután a GK fejeseinek rövid, ámde hatásos nyaggatása után tesztelésre kaptam az Ultimate Spidermant, nagy örömmel és sietve töltöttem be a gyöngyszemet – mely ezúttal kellemes csalódást okozott.
Persze nem árt a játék előtt tisztázni néhány dolgot, hiszen a nagy filmfeldolgozások és játékadaptációk korát éljük, így jó pár dolog elkerülheti figyelmünket. Először két dologra hívnám fel a figyelmet, az első: a játékot ugyanúgy támogatja a Marvel képregény kiadóóriás, akárcsak az összes eddigi gammát, mozit, stb. A Marvel jegyzi többek között a Fantastic Four, az Ironman, a Daredevil, no meg a Spiderman képregényeket. A név tehát adott, mi lenne a probléma? Nos, az ötletes rajzolók mindegyik hőshöz minimum kétszáz darab különböző képregényt készítettek, mindegyikben némi sztori differenciával, továbbá esetlegesen más rajzstílussal. Nehéz lenne felsorolni az eddig futott Spiderman-eket, mindenesetre mostanság az amcsik olyan neveket olvashatnak, mint az Amazing Spiderman (Csodálatos Pókember), Arana (a Pókembernek egy teljesen sci-fi változata) vagy a Spectacular Spiderman. Akinek ez nem lenne elég, külön vásárolhat képregényt Spidey családjáról, esetleg Mary Janeről. Választék tehát van bőven - jelen tesztünk vádlottja épp az Ultimate Spiderman-t dolgozza fel (bár ezt a játék címét olvasván elég nehéz kitalálni…). Az Ultimate egy külön képregény család, mely többek között a Fantastic Fourral is foglalkozik. Az USM viszonylag más környezetbe helyezi Pókember történetét, így maga a világ semelyik eddig látott filmhez, játékhoz nem köthető szorosan (persze azon kívül, hogy Pókember és társai szerepelnek benne).
Ha már így feszegettem a sztori „másságát", akkor el is mondom az alapfelállást: az egészet tessék úgy elképzelni, hogy hősünk, Peter Parker 15 éves, tinédzser srác. Szülei nem haltak meg, boldogan élnek egy családként New York nyüzsgő belvárosától kissé félreesően egy családi házacskában. Petert egy génmanipulált pók kacsón csípte, aminek révén különleges képességei lettek. Falra tud mászni, hihetetlen akrobata mutatványokat tud végrehajtani, továbbá ereje sem maradt a régi – úgy viselkedik akár egy pók: azon a napon Pókemberré vált. A Pókarc elhatározta, hogy erejét kizárólag jó célokra használja majd, segít a jón és legyőzi a rosszat. Így telnek vidám mindennapjai, míg gyerekkori barátja – Eddie Brock - meg nem változik kissé. Mint kiderül az átvezetőkből, barátunk egyesült egy szimbiontával, mely a gazdatestért cserébe elképesztő erővel ruházta fel őt. Eddie zárkózott lett, nem beszélt senkivel és Méregnek (Venomnak) nevezte magát. Amikor a szimbionta uralkodik Brock testén, akkor egy hatalmas és gonosz vadállatot ismerhetünk fel Méreg személyében. Méreg senkivel nem foglalkozik, neki lényeg a táplálék (a menü: emberhús) – e híján elpusztulna ugyanis. Peter kötelességének érzi, hogy segítsen barátján, azonban mások ezt nem így gondolják: Nick Fury - New York védelmezője – csapatával folyamatosan kutat Venom után, hogy elfogván őt kivonják a forgalomból. A játékba viszont beszáll egy harmadik fél is, akiknek más céljuk lenne a szimbiontával: képzelhetjük, hogy micsoda. Szóval nincs vesztegetni való időnk, irány megmenteni a világot!
A történet szerintem mindenképpen jó, ha közbe figyelembe vesszük a szereplő karakterek kidolgozottságát: e nélkül már uncsi lenne a folyamatos világmegváltás, no de spongyát rá – Pókemberről van szó! A játékot a két főszereplő szemszögéből játszhatjuk végig: a program automatikusan fog váltogatni Pókember és Méreg között. Mindkét hősnek megvan a maga erőssége és gyengesége. Spidey könnyedén repked hálójával, sokkal fürgébb és mozgékonyabb „barátjánál". Őt azonban a háló teszi mégis egyedivé – ellenfeleit fellógathatja, kikötheti, sőt akár el is repítheti eme eszközével. Míg Pókember simán felmászik a falra, addig Méreg – hatalmas erejének köszönhetően – ráver egy óriásit az adott felület oldalára, majd az ott keletkezett „kráterbe" kapaszkodva fog csak felmászni az épületre. A szimbiontájából kilövellő csápjai, valamint irgalmatlanul nagy ugrása pótolni tudja a hálóvető hiányát. Mivel a szimbiontának ennie kell, így időnként el kell kapnunk majd egy-két járókelőt, hogy jóllakván velük megőrizzük egészségünket – ha ezt nem tesszük szép lassan, de biztosan meg fogunk halni. A szereplők adottságaitól függően, mindkét hősnek más és más feladatok jutnak majd a játék során, így Pókemberrel többnyire ügyességi tennivalóink lesznek, Méreggel leginkább heves harcokban kell majd részt vennünk – ez persze nem azt jelenti, hogy Spidey kimaradna egy jó kis bunyóból, Méreg pedig egy fain üldözéses mókából…
Persze a harcokat erősebbnél-erősebb szuperbűnözők ellen vívjuk majd meg. Igaz, jó részüket már laposra vertük a korábbi játékokban, ám ismét csak felhívnám a figyelmet az USM világ másságára: nemcsak a környezet, hanem a szereplők is megváltoztak. Rhino például teljesen gépesített lett, Sokkoló már nem sárga, hanem inkább szépfiús kinézetben tündököl. Eljön közénk még Electro is, Beetle-lel illetve Zöld Manóval (Green Goblin). Ha ez még nem lenne elég, visszatér Mészárszék (Carnage) illetve az X-Men Farkasa is. Láthatjuk, hogy ezúttal több dolgunk lesz, a játék hossza is szerencsére csak nőtt. Meg kell mondjam, hogy a játékórák száma még így sem rúg túlzottan a magasba, ám a gamma egynéhány tulajdonsága hivatott bővíteni a szórakozás idejét – akár le is lőhetem a poént: játékot nyugodtan nevezhetnénk GTA: Spidermannek is…
Kezdeném ott, hogy a story missionök mellett vannak mellékfeladataink, melyek általában azt a célt szolgálják, hogy bizonyos mennyiséget teljesítve ezekből továbbjussunk a történetben. Ilyen feladat lesz a verseny. Itt különböző checkpointokon kell áthaladnunk, persze időre. A sebesség számít, hiszen eredményünkért cserébe vagy nem kapunk semmit, vagy egy bronz, ezüst, arany medállal lehetünk esetleg gazdagabbak (utóbbiaknál természetesen meg van adva az adott idő, ami szükséges az érem begyűjtéséhez). Mellékesen jegyzem meg, hogy a versenyeket maga Johnny Storm, a Fantasztikus Négyes Fáklyája mutatja be nekünk. Időközönként kapunk egy üzenetet, hogy ütközzünk már vele egyet: versenyezni szeretne velünk. Mellékfeladat még az ún. Combat Tour is, melynek lényege, hogy New York City bandáit üssük ketté egy-egy bunyósorozat keretében. A különböző tokenek gyűjtögetése is célunk, ezekből találhatunk mindenfélét: a lényeg, hogy beszerezzünk párat. A cuccok közel sem vannak úgy eldugva, mint pl. a San Andreas patkói, vagy kagylói, mellesleg különböző extrákat is feloldhatunk velük. A legjobb mellékfeladat mégis az ártatlan járókelők megmentése! Mikor épp szállingózunk a városban (tehát a küldetések között azt csinálunk, amit csak akarunk), és esetleg felfigyelünk valami rendbontásra, akkor odatéphetünk és rendet rakhatunk. Az ilyen dolgok rendkívül változatosak: valamikor csak egy tetőről kis híján lezuhanó embert kell a biztos talajra letenni, valamikor a rendőröknek kell besegíteni némiképp. A lényeg, hogy a dolog maximálisan elnyerte a tetszésem – egyébiránt a főküldetésekben is akadnak majd megmentős mellékfeladatok. A küldetéseket jelöli egy rendkívül jól belátható minimap is, ahol zölddel a story missziók, lilával a versenyek és a Combat Tour-ok, valamint pirossal a rendbontások vannak jelölve. Összegezve tehát, a játékban csak akkor tudunk előrelépni, ha a City Goals menüpont alatt is megfigyelhető szükséges mennyiségű mellékfeladatot teljesítettük.
A maga a harc nem túl nehéz, különböző kombókat tudunk végrehajtani Pókemberrel illetve Venommal. Bár ezeket nem tudjuk fejleszteni, mint legutóbb a Fantastic Fourban, mégis a paletta viszonylag kielégítő. Hálónkkal lehajíthatjuk egy épület tetejéről az áldozatokat, meg is kötözhetjük őket, sőt állítólag még az oszlopokra is fel lehet lógatni a szerencsétleneket, bár bevallom: nekem ez még nem sikerült. Ütni-vágni is tudunk, nem is akárhogyan, ellenben a némelyik boss kiütéséhez már trükkökre van szükségünk. A legjobban Electro legyőzése tetszett: mivel ellenfelünk a második átalakulása utána neongázzal töltött reklámtáblákból gyűjtötte energiáját, így azokat elhajigált autókkal kell tönkretenni, hogy megszűnjön az éltető forrás. Efféle harcok fognak még előfordulni a játék során nem is kevésszer. Az átlag ellenfelek is végre normálisan lettek megtervezve: pisztolyok, boxerek és egyéb fegyverek, melyek kifejezetten jó pontok a szememben a Spiderman 2 buborékokat lövő mordályai után. A változatosság is meglesz - mint említettem -, erről New York bandái fognak gondoskodni.
A játék legnagyobb pozitívuma mégis a hangulat. A legjobban annak örültem, hogy a játék nagyon ragaszkodik a képregényhez – ez a mai világban hihetetlen nagy szó, lévén mindent a kiadó nyomására alakítanak ki a fejlesztők sajnos. Elképesztően tetszik a program nyújtotta szabadság, teljesen rá tudok kattanni a cél nélküli repkedésre a városban. A város él, az autók járkálnak, a járókelők sétálnak az utakon (igaz, teljesen céltalanul), s ijedten szaladnak széjjel, ha közöttük hasítunk el. Csupán kis hangulati elem, de mégis nagyszerű: a hálóink egy ideig megmaradnak a falakon és szépen himbálóznak a szél hatására. Ezen a ponton volt az, hogy leesett az állam. Továbbá az átvezetők is mesterien sikerültek, csakugyan a hangok: karaktereink beszólásai nagyon életszerűek és időnként viccesek. A hangulathoz ad hozzá rengeteget a képregényszerű grafika! Bár korántsem csodálatosan kidolgozott, poligongazdag motorról van szó, csupán az a kinézet, amit a játék sugároz, nagyon emlékeztetett kedvenc képregényeimre. Minden szépen ki van dolgozva, a világ színes mi kellhet még? Hát nem játéknegatívumok az egyszer biztos…
Sajnos e gammának is megvannak a maga hibái. Először rögtön az irányításba kötnék bele, mely egyszerűen siralmasan rossz lett. Persze a sokszor emlegetett gamepad-ek sokat javítanának a dolgon, ám ez a klaviatúrásoknak sovány vigasz. A kamera sem lett a legjobban belőve, sajnos ez a hiba is tipikus konzolátirat baki. Sajnáltam, hogy az átvezetőknél nincsen felirat, hiszen nagyszerűen be lehetett volna építeni azokat a kis filmekbe, de ezek híján többek között a sztori megértésével is gondban lehetnek néhányan. Érdekes, hogy míg az ellenfeleink tudnak védekezni, addig mi csak elugrálni tudunk a néha halált hozó ütésektől. Ebből következik az is, hogy a játék néhol frusztrálóan nehézre sikerült – megjegyzem, nehézségi szint választás nincsen. A játék nagyon bugos, továbbá a kilépésnél is történt valamicske programozói nüansz: a játék piszok lassan akar kilépni.
Összegezvén a dolgokat nem azt mondom, hogy az Ultimate Spiderman rossz játék lenne hibái ellenére. Épp ellenkezőleg: mindenidők egyik legjobb Pókember játékát próbálhatja ki az, aki betölti a programot. Utolsónak hagytam a fő poént, miszerint az USM-t ugyanaz a két csapat készítette, mint a Spiderman 2-t (Treeyarch/Beenox) – végre bebizonyosodott, hogy tudnak dolgozni is a tisztelt fejlesztő hölgyek és urak. :) A végső értékelés igaz nem egetverő, de a nagy Spiderman fanok nyugodtan számoljanak hozzá pár tizedet – ugye nekem objektívnek kellett lennem. :)
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.