Megannyi várakozás után végre az öreg kontinensre is megérkezett a Sony új generációs játékgépe, a PlayStation 3. A Resistance: Fall of Man című alkotás a konzol egyik nyitócíme, valamint a Gamekapocs első PS3-as játéktesztjeinek egyik alanya.
A Ratchet & Clank játékokról elhíresült az Insomniac Games új belső nézetű lövöldözőse már a gép amerikai, illetve japán premierjekor is az első játékok között szerepelt, melyek az új konzolra jelentek meg. A korábban I8 néven fejlesztett remekmű a PlayStation 3 egyik legjobban várt címévé nőtte ki magát az idők során, a tavalyi E3 után mi is kénytelenek voltunk megosztani a kiállításon szerzett tapasztalatainkat veletek egy előzetes formájában, annyira ledöbbentett minket a játék. Miután március 23-ától Magyarországon is elérhetővé vált a PS3, nem voltunk restek letesztelni a sokat dicsért produktumot, hogy aztán egy új cikk keretében értékelhessük a Resistance: Fall of Man-t.
1951-ben járunk a második világháború után – természetesen egy alternatív idősíkban. A világégésben érintett kontinensek épp a csaták okozta pusztításokat és károkat próbálják kiheverni, mígnem hirtelen a Chimera névre hallgató földön kívüli faj megtámadja bolygónkat, s pusztítani kezdi a látszólag egyetlen lakott planétát. A Chimera útjába nem állhat senki és semmi: keletről nyugat felé haladva, Szibériából indulva meghódítja Ázsiát és nagyrészt Európát is – a piciny Egyesült Királyságot kivéve. Rajtunk, a játékoson múlik majd, hogy hagyjuk-e elveszni a szigetországot, avagy a hős amerikai Nathan Hale bőrébe bújva kiűzzük a rondaságokat onnan, s így megmentjük-e a világot. A játék főszereplője legalább olyannyira stílusos, mint Gordon Freeman: a játék során szintén alig beszélő katona és a fegyverekkel meglepően jól bánó tudós között csupán annyi a különbség, hogy az egyik rohambilit, a másik pedig vastag keretes szemüveget hord. Tudjuk mi is: a Resistance sztorija nem éppen a gamma erőssége, mindazonáltal sosem fogjuk azt érezni, hogy a játék története nem állja meg a helyét más FPS-ekével szemben, hiszen a pergő akció, az elképesztő hangulat és a hihetetlen atmoszféra miatt eszünkbe sem jut majd ezen agyalni. Lerágott csont ide vagy oda – a B-kategóriás történet ellenére is élvezetes marad a Resistance.
A világháború és a Chimera-ostrom által megtépázott Nagy-Britannia helyszínei remekül felépítettek és hangulatosak. Korhű házak között harcolhatunk majd, lerombolt épületek és autókból összetákolt barikádok társaságában. Különös kedvencünkké vált a buszpályaudvar, melyet a játék során majd meg kell védenünk néhány társunk segítségével, ahol a szintén korabeli járműveket, valamint a szomszédos benzinkutakat lehetőségünk lesz felrobbantani is akár. Bár a helyszínek zömét (a játékban tizenkettő fő, eltérést mutató színtér szerepel) nyilvánvalóan a Call of Duty vagy más hasonszőrű világháborús FPS ihlette, ugyanis az Infinity Ward játékának városi pályái kis túlzással szinte ugyanilyenek külsőre akkor, ha eltekintünk a Resistance nyújtotta sötét atmoszférától. Tesztalanyunk ugyanis komor darabnak tekinthető, lévén rikító és vidám színekkel nem gyakran fogunk találkozni az akciók során. Ugyan ha jól megnézünk egy-egy helyszínt, minden színesnek tűnik, felületesen vizsgálva azonban a játékot minden régies, darkos és sárgás-feketés. Ha ezt a meggyőző képi világot összevetjük a játékban szereplő tudományos-fantasztikus elemekkel (lézerfegyverek, földön kívüliek, stb.), az állunk le fog esni, ezt garantálhatom. Láttunk már hasonló, szintén alternatív történetű játékot, de véleményem szerint ilyen meggyőzően és hangulatosan még sehol sem sikerült összeereszteni a két – egyébként eléggé eltérő – műfajt: azaz a valós történelmi feldolgozásokat és a sci-fit.
A küldetések között nagyon szép, jól beállított és hangulatos átvezető filmek gördítik tovább a történetet: a játék motorjával készült jelenetek egy-egy komolyabb háborús filmre emlékeztetik a játékost, aki alig tud köpni-nyelni, mikor azok átcsapnak a tényleges, irányítható akcióba. Bár a grafikai engine semmi forradalmit nem tud felmutatni, s az Unreal 3 Engine illetve a CryEngine 2 névre keresztelt motoróriásoknak sem kell rettegniük tőle, mégis a Resistance bőven a legszebb játékok közé tartozik. A már említett sárgás-feketés színvilág, az éles textúrák és a részletesen kidolgozott helyszínek mellé remek animációk és fizika társulnak, melyek a vizuális orgazmus elengedhetetlen kellékei. Érdemes belelőni például egy-egy ablaküvegbe utunk során, mely a lehető legrealisztikusabban fog összetörni teljesen vagy részlegesen, kisebb vagy nagyobb darabokban attól függően, hogy hol és hogyan találtuk el. A füstöt és a robbanásokat sem érheti panasz, melyek – mint a legtöbb háborús FPS-ben szintén – a hangulat fokozásában jelentős szerepet játszanak. Persze mit sem ér a csodálatos látványvilág a tökéletes hangzás nélkül: bátran állíthatom, a Resistance itt is megállja a helyét, bár megjegyezzük ismét, hogy túlságosan kiemelkedőt e téren sem sikerült alkotniuk a készítőknek.
Szokásaink ellenére kissé korán elkalandoztunk a teszt technikai részei felé, ám mivel az újonnan megjelent PS3 egy játékáról van szó, remélhetőleg elnézitek majd nekünk eme kis kicsapongást. Visszatérve a játék fő jellemzőihez: mint említettük, a történelem, mint olyan, a Resistance-ben teljesen alternatív, ilyen módon nem valós világháborús mordályokkal fogjuk kipucolni a brit utcákat. Bár mi kipróbáltuk volna, hogy milyen érzés egy Thompsonnal képen durrantani egy-egy rondaságot, mégsem bánjuk, hogy a fejlesztők új, a valóságban nem létező fegyvereket tettek az FPS-be, szám szerint tizenkettőt, melyek másodlagos, néha pedig harmadlagos tüzelési móddal is rendelkeznek. Közelharcban és úgy általában a játék során fontos szerepet játszik majd a Rossmore 236 névre keresztelt puska, de összefutunk majd rakétakilövővel (L209 LAARK), mesterlövészpuskával (L23 Fareye), sorozatlövővel (XR-005 Hailstorm) és tapadóakna-indítóval is (XR-003 Sapper). Bár ezek többnyire hagyományos rakétavetőként vagy csipaként funkcionálnak, tehát az innovációt megcáfoló, felmerülő kérdést megelőzve meg kell jegyezzük: a játék során begyűjthetjük ellenfeleink harci eszközeit is, különféle tudományos-fantasztikus filmekbe illő energiavetőket. További érdekesség, hogy az első végigjátszás után új fegyvereket oldhatunk fel a játék főmenüjében, melyekkel érdemes újra nekifutni az akcióknak elölről. Abszolút közelharci fegyverként egyébként puskánk tusa, míg kifüstölési segédeszközként négyféle gránát szolgál majd. Még könnyebb szinteken is gyakorta fogunk szembesülni azzal, hogy kénytelenek leszünk új fegyverek után nézni a hadszíntéren, miután lőszerünk fogyni fog, mint Piros Pettyes a rudimatából. A hiány elsősorban az egérről kontrollerre váltó játékosokat fogja fenyegetni, miután számukra a célzás az analóg karokkal eleinte borzalmasnak tűnik majd (de megszokható, nekem elhihetitek!), melynek közvetlen folyománya lesz az állandó lőszerpazarlás. Mindazonáltal a nagy sürgetegben-forgatagban még a tapasztaltabb játékosok is könnyen kényszerülhetnek fegyverkeresésre, lévén ellenfeleink fejében káposztalé helyett agy van, így nem egy helyben fogják várni, hogy a szemük közé durrantsunk egy embereset.
A játék ingadozó nehézségét ugyanis nem csupán az esetleges lőszerhiány, hanem az ellenfelek mesterséges intelligenciája is okozhatja. Tény: nem emberekről van szó, de nem is zombikról! Igen, attól függetlenül, hogy a tizenkét fajta ellenfél közül egy-kettő csak egy nagyra nőtt ízeltlábú, többségük gondolkozó, helyzeteket felmérő intelligens földön kívüli. Ha nagyon rosszul áll a szénájuk egy viszonylag nyílt csata folyamán, vagy csak tölteniük kell, fedezéket keresnek, ha pedig úgy látják, hogy túl sokáig vackoltuk be magunkat egy bizonyos helyre, akkor igyekeznek onnét kiszedni, kifüstölni bennünket: hátba támadnak vagy gránátot vágnak az ölünkbe, melyet persze nem feltétlenül fogunk észrevenni, miután a Call of Duty 2-féle gránátradar segítségére nem hagyatkozhatunk. Ráadásként a Chimera gyakran kisebb rajokban támad ránk, s mi általában segítőtárs híján gyakran elpatkolunk majd. Mivel nem menthetünk bármikor, a legutóbbi ellenőrzőponttól kezdjük majd újra kalandjainkat, melyek sajnálatos módon nem feltétlenül két-három perce megtörtént eseményeket rögzítenek – igen, a checkpointokat meglehetősen rosszul sikerült adagolni, így fogjuk majd szívni a fogunkat nem egyszer! A halálozás kapcsán érdemes megemlíteni az életerő kijelzőt, mely jelen esetben négy egységre van osztva. Ha sebződünk, akkor kis pihenés után az aktuális fázis a négyből mindig regenerálódni fog, hasonlóan, mint például a Halóban vagy a Star Wars: Republic Commandóban, de hasonló módon működött ez a Call of Duty második részében is.
Az elfogadható hosszúságú, körülbelül 10-12 óra alatt végigjátszható játék során sosem áll meg az akció, unatkozni nem fogunk egy pillanatig sem. Az Insomniac srácai minden bizonnyal azonban nem voltak túl biztosak a dolgukban, mivel egy-két aprósággal feldobták még az amúgy is „színes" játékot. Nem egyedül fogunk sokszor megütközni a Chimera ocsmányságaival, hanem segítőtársakat is kapunk majd. Mint az általában lenni szokott, ők elsősorban – jajj, de gonosz leszek – golyófogóként szolgálnak a csapatunkban, hiszen nem túlzottan nagy koponya egyikük sem. Igazán nagy személyiséggel egyikük sem rendelkezik, megölni őket viszont csak akkor lehet, mikor az meg van írva: a készítőknek ugyanis sikerült az Infinity Ward hibájába esni, vagyis Call of Duty módra néhol olyan szkriptek vannak, hogy az már irritáló. Elvégre, hadd lőjem akkor fejbe a saját emberemet, amikor én szeretném és azt sötét perverzióm kívánja! :) Szintén a Resistance üde színfoltját képezi a vezethető járművek jelenléte. Nem csupán hagyományos jeepbe vagy tankba pattanhatunk majd be utunk során, hanem a Chimera Stalker nevezetű gépezetét is el fogjuk tudni kobozni. A tankkal korlátozottan, de pusztíthatjuk környezetünket – számunkra nagy szívfájdalmat jelentett, hogy egy ízig-vérig next-gen játékként beharangozott produktumban nem élhettük ki kisfiús rombolási vágyainkat. (Legalábbis Sonik barátunk nem élhette ki kisfiús rombolási vágyait, ezt mi pedig a szívünkön viseljük – ugye srácok? :))
Nem szabad kihagyni egy Resistance-játékosnak sem a gamma többjátékos módjait. A kooperatív mód osztott képernyőn tolható egy haver társaságában. Feladataink megegyeznek az egyjátékos kampányban szereplőkkel, csak itt csupán ketten harcolhatunk. Sonik bátyámmal sikerült olyan szinten belemerülnünk a játékba, hogy még az időközben rendelt pizza megérkeztére sem kaptuk fel a fejünket. :) Bár többé-kevésbé lehetőség nyílik taktikázásra, ha ketten játszunk, túl komoly bekerítéseket például nem hajthatunk végre, lévén a pályák teljesen lineárisak, így csak egy kijelölt vonalon haladhatunk majd; alternatíva nincsen! Nagy sajnálatunkra online nem tolható a kooperatív mód, pedig otthon is folytattuk volna, amit együtt elkezdtünk. Sebaj, alkalmunk nyílt legalább kipróbálni az akár negyvenen tolható multiplayert! A legkisebb térképek is tizenhat fősek, hatalmas csatákra tehát joggal számíthat mindenki. A pályák az egyjátékos részből lettek kivágva, s természetesen az általános multis igényeknek megfelelően kialakítva. A játékmódok között szerepel a Deathmatch, a TDM és a Capture the Flag, de ha anno annyira imádtuk az Unreal Tournament 2004 Onslaught módját, akkor a hasonló Breach névre hallgató móduszban is megmérettethetjük magunkat. Azért is érdemes kipróbálni a multit, mert kipróbálható benne mindkét fél: az emberek és a Chimera is. Az emberek a sprintelés hathatós képessége mellett fel vannak szerelve egy remek radarral, mely segítségével nem csak társaik, de ellenfeleik hollétét is meg tudják határozni. Földön kívüli barátaink különleges képessége a düh, melynek segítségével erősebbek, gyorsabbak lesznek a tisztelt kollégák, hovatovább még a falakon is képesek lesznek átlátni! Természetesen megijedni nem kell, egyik félért sem kell aggódnunk, hiszen az egyensúlyozás remekül sikerült: ha valamelyik csapat előnybe kerül, az csak a résztvevő játékosok ügyességének/ügyetlenségének köszönhető.
Kíváncsian vártuk, hogy a Sony által annyira ajnározott mozgásérzékeny kontroller miként szuperál majd a játékban. Maga az irányítása a gémnek teljesen hagyományos, más konzolos FPS-ekéhez fogható. A mozgásérzékelést kihasználó jelenet viszont ritka, mint a fehér holló. Tulajdonképpen csak a többjátékos mód közepette küzdhetünk vele közelharcban úgy, hogy rázzuk a kontrollert, mint egy elmebeteg – mint azt kitalálhattátok, a kézitusát a betegebb játékos nyeri meg. :) Ami számomra kissé zavaró volt, hogy a tüzelőgombként funkcionáló jobb alsó ravasz új kialakítása miatt többször csúszott le a kezem az irányító ezen pontjáról, minek köszönhetően olykor darabos volt kissé az ólomadagolás részemről. Persze ez egyéni probléma, mégis nálam rontotta kissé az egyébként igen jó összképet. A Resistance: Fall of Man ugyanis remekül sikerült, minden tiszteletünk az Insomniac lánykáié. Bár az újítások palettája közel sem olyan széles, mint Kiszel Tündi bugyigyűjteménye, ettől függetlenül egy hangulatos és élvezetes FPS-t kap az, aki kicsengeti a PlayStation 3-játékok átlagos ellenértékeként nyilvántartott tizenhatezer forintot. Forradalmi újdonság nincs a játékban, s a grafikát látván sem kiáltottunk fel, hogy: „Azt a k*rva!", mégis a játék olyannyira magával ragadó és érdekes, hogy butaság lenne bármely PS3-tulajnak is kihagynia. Nagy-nagy butaság.
1951-ben járunk a második világháború után – természetesen egy alternatív idősíkban. A világégésben érintett kontinensek épp a csaták okozta pusztításokat és károkat próbálják kiheverni, mígnem hirtelen a Chimera névre hallgató földön kívüli faj megtámadja bolygónkat, s pusztítani kezdi a látszólag egyetlen lakott planétát. A Chimera útjába nem állhat senki és semmi: keletről nyugat felé haladva, Szibériából indulva meghódítja Ázsiát és nagyrészt Európát is – a piciny Egyesült Királyságot kivéve. Rajtunk, a játékoson múlik majd, hogy hagyjuk-e elveszni a szigetországot, avagy a hős amerikai Nathan Hale bőrébe bújva kiűzzük a rondaságokat onnan, s így megmentjük-e a világot. A játék főszereplője legalább olyannyira stílusos, mint Gordon Freeman: a játék során szintén alig beszélő katona és a fegyverekkel meglepően jól bánó tudós között csupán annyi a különbség, hogy az egyik rohambilit, a másik pedig vastag keretes szemüveget hord. Tudjuk mi is: a Resistance sztorija nem éppen a gamma erőssége, mindazonáltal sosem fogjuk azt érezni, hogy a játék története nem állja meg a helyét más FPS-ekével szemben, hiszen a pergő akció, az elképesztő hangulat és a hihetetlen atmoszféra miatt eszünkbe sem jut majd ezen agyalni. Lerágott csont ide vagy oda – a B-kategóriás történet ellenére is élvezetes marad a Resistance.
A világháború és a Chimera-ostrom által megtépázott Nagy-Britannia helyszínei remekül felépítettek és hangulatosak. Korhű házak között harcolhatunk majd, lerombolt épületek és autókból összetákolt barikádok társaságában. Különös kedvencünkké vált a buszpályaudvar, melyet a játék során majd meg kell védenünk néhány társunk segítségével, ahol a szintén korabeli járműveket, valamint a szomszédos benzinkutakat lehetőségünk lesz felrobbantani is akár. Bár a helyszínek zömét (a játékban tizenkettő fő, eltérést mutató színtér szerepel) nyilvánvalóan a Call of Duty vagy más hasonszőrű világháborús FPS ihlette, ugyanis az Infinity Ward játékának városi pályái kis túlzással szinte ugyanilyenek külsőre akkor, ha eltekintünk a Resistance nyújtotta sötét atmoszférától. Tesztalanyunk ugyanis komor darabnak tekinthető, lévén rikító és vidám színekkel nem gyakran fogunk találkozni az akciók során. Ugyan ha jól megnézünk egy-egy helyszínt, minden színesnek tűnik, felületesen vizsgálva azonban a játékot minden régies, darkos és sárgás-feketés. Ha ezt a meggyőző képi világot összevetjük a játékban szereplő tudományos-fantasztikus elemekkel (lézerfegyverek, földön kívüliek, stb.), az állunk le fog esni, ezt garantálhatom. Láttunk már hasonló, szintén alternatív történetű játékot, de véleményem szerint ilyen meggyőzően és hangulatosan még sehol sem sikerült összeereszteni a két – egyébként eléggé eltérő – műfajt: azaz a valós történelmi feldolgozásokat és a sci-fit.
A küldetések között nagyon szép, jól beállított és hangulatos átvezető filmek gördítik tovább a történetet: a játék motorjával készült jelenetek egy-egy komolyabb háborús filmre emlékeztetik a játékost, aki alig tud köpni-nyelni, mikor azok átcsapnak a tényleges, irányítható akcióba. Bár a grafikai engine semmi forradalmit nem tud felmutatni, s az Unreal 3 Engine illetve a CryEngine 2 névre keresztelt motoróriásoknak sem kell rettegniük tőle, mégis a Resistance bőven a legszebb játékok közé tartozik. A már említett sárgás-feketés színvilág, az éles textúrák és a részletesen kidolgozott helyszínek mellé remek animációk és fizika társulnak, melyek a vizuális orgazmus elengedhetetlen kellékei. Érdemes belelőni például egy-egy ablaküvegbe utunk során, mely a lehető legrealisztikusabban fog összetörni teljesen vagy részlegesen, kisebb vagy nagyobb darabokban attól függően, hogy hol és hogyan találtuk el. A füstöt és a robbanásokat sem érheti panasz, melyek – mint a legtöbb háborús FPS-ben szintén – a hangulat fokozásában jelentős szerepet játszanak. Persze mit sem ér a csodálatos látványvilág a tökéletes hangzás nélkül: bátran állíthatom, a Resistance itt is megállja a helyét, bár megjegyezzük ismét, hogy túlságosan kiemelkedőt e téren sem sikerült alkotniuk a készítőknek.
Szokásaink ellenére kissé korán elkalandoztunk a teszt technikai részei felé, ám mivel az újonnan megjelent PS3 egy játékáról van szó, remélhetőleg elnézitek majd nekünk eme kis kicsapongást. Visszatérve a játék fő jellemzőihez: mint említettük, a történelem, mint olyan, a Resistance-ben teljesen alternatív, ilyen módon nem valós világháborús mordályokkal fogjuk kipucolni a brit utcákat. Bár mi kipróbáltuk volna, hogy milyen érzés egy Thompsonnal képen durrantani egy-egy rondaságot, mégsem bánjuk, hogy a fejlesztők új, a valóságban nem létező fegyvereket tettek az FPS-be, szám szerint tizenkettőt, melyek másodlagos, néha pedig harmadlagos tüzelési móddal is rendelkeznek. Közelharcban és úgy általában a játék során fontos szerepet játszik majd a Rossmore 236 névre keresztelt puska, de összefutunk majd rakétakilövővel (L209 LAARK), mesterlövészpuskával (L23 Fareye), sorozatlövővel (XR-005 Hailstorm) és tapadóakna-indítóval is (XR-003 Sapper). Bár ezek többnyire hagyományos rakétavetőként vagy csipaként funkcionálnak, tehát az innovációt megcáfoló, felmerülő kérdést megelőzve meg kell jegyezzük: a játék során begyűjthetjük ellenfeleink harci eszközeit is, különféle tudományos-fantasztikus filmekbe illő energiavetőket. További érdekesség, hogy az első végigjátszás után új fegyvereket oldhatunk fel a játék főmenüjében, melyekkel érdemes újra nekifutni az akcióknak elölről. Abszolút közelharci fegyverként egyébként puskánk tusa, míg kifüstölési segédeszközként négyféle gránát szolgál majd. Még könnyebb szinteken is gyakorta fogunk szembesülni azzal, hogy kénytelenek leszünk új fegyverek után nézni a hadszíntéren, miután lőszerünk fogyni fog, mint Piros Pettyes a rudimatából. A hiány elsősorban az egérről kontrollerre váltó játékosokat fogja fenyegetni, miután számukra a célzás az analóg karokkal eleinte borzalmasnak tűnik majd (de megszokható, nekem elhihetitek!), melynek közvetlen folyománya lesz az állandó lőszerpazarlás. Mindazonáltal a nagy sürgetegben-forgatagban még a tapasztaltabb játékosok is könnyen kényszerülhetnek fegyverkeresésre, lévén ellenfeleink fejében káposztalé helyett agy van, így nem egy helyben fogják várni, hogy a szemük közé durrantsunk egy embereset.
A játék ingadozó nehézségét ugyanis nem csupán az esetleges lőszerhiány, hanem az ellenfelek mesterséges intelligenciája is okozhatja. Tény: nem emberekről van szó, de nem is zombikról! Igen, attól függetlenül, hogy a tizenkét fajta ellenfél közül egy-kettő csak egy nagyra nőtt ízeltlábú, többségük gondolkozó, helyzeteket felmérő intelligens földön kívüli. Ha nagyon rosszul áll a szénájuk egy viszonylag nyílt csata folyamán, vagy csak tölteniük kell, fedezéket keresnek, ha pedig úgy látják, hogy túl sokáig vackoltuk be magunkat egy bizonyos helyre, akkor igyekeznek onnét kiszedni, kifüstölni bennünket: hátba támadnak vagy gránátot vágnak az ölünkbe, melyet persze nem feltétlenül fogunk észrevenni, miután a Call of Duty 2-féle gránátradar segítségére nem hagyatkozhatunk. Ráadásként a Chimera gyakran kisebb rajokban támad ránk, s mi általában segítőtárs híján gyakran elpatkolunk majd. Mivel nem menthetünk bármikor, a legutóbbi ellenőrzőponttól kezdjük majd újra kalandjainkat, melyek sajnálatos módon nem feltétlenül két-három perce megtörtént eseményeket rögzítenek – igen, a checkpointokat meglehetősen rosszul sikerült adagolni, így fogjuk majd szívni a fogunkat nem egyszer! A halálozás kapcsán érdemes megemlíteni az életerő kijelzőt, mely jelen esetben négy egységre van osztva. Ha sebződünk, akkor kis pihenés után az aktuális fázis a négyből mindig regenerálódni fog, hasonlóan, mint például a Halóban vagy a Star Wars: Republic Commandóban, de hasonló módon működött ez a Call of Duty második részében is.
Az elfogadható hosszúságú, körülbelül 10-12 óra alatt végigjátszható játék során sosem áll meg az akció, unatkozni nem fogunk egy pillanatig sem. Az Insomniac srácai minden bizonnyal azonban nem voltak túl biztosak a dolgukban, mivel egy-két aprósággal feldobták még az amúgy is „színes" játékot. Nem egyedül fogunk sokszor megütközni a Chimera ocsmányságaival, hanem segítőtársakat is kapunk majd. Mint az általában lenni szokott, ők elsősorban – jajj, de gonosz leszek – golyófogóként szolgálnak a csapatunkban, hiszen nem túlzottan nagy koponya egyikük sem. Igazán nagy személyiséggel egyikük sem rendelkezik, megölni őket viszont csak akkor lehet, mikor az meg van írva: a készítőknek ugyanis sikerült az Infinity Ward hibájába esni, vagyis Call of Duty módra néhol olyan szkriptek vannak, hogy az már irritáló. Elvégre, hadd lőjem akkor fejbe a saját emberemet, amikor én szeretném és azt sötét perverzióm kívánja! :) Szintén a Resistance üde színfoltját képezi a vezethető járművek jelenléte. Nem csupán hagyományos jeepbe vagy tankba pattanhatunk majd be utunk során, hanem a Chimera Stalker nevezetű gépezetét is el fogjuk tudni kobozni. A tankkal korlátozottan, de pusztíthatjuk környezetünket – számunkra nagy szívfájdalmat jelentett, hogy egy ízig-vérig next-gen játékként beharangozott produktumban nem élhettük ki kisfiús rombolási vágyainkat. (Legalábbis Sonik barátunk nem élhette ki kisfiús rombolási vágyait, ezt mi pedig a szívünkön viseljük – ugye srácok? :))
Nem szabad kihagyni egy Resistance-játékosnak sem a gamma többjátékos módjait. A kooperatív mód osztott képernyőn tolható egy haver társaságában. Feladataink megegyeznek az egyjátékos kampányban szereplőkkel, csak itt csupán ketten harcolhatunk. Sonik bátyámmal sikerült olyan szinten belemerülnünk a játékba, hogy még az időközben rendelt pizza megérkeztére sem kaptuk fel a fejünket. :) Bár többé-kevésbé lehetőség nyílik taktikázásra, ha ketten játszunk, túl komoly bekerítéseket például nem hajthatunk végre, lévén a pályák teljesen lineárisak, így csak egy kijelölt vonalon haladhatunk majd; alternatíva nincsen! Nagy sajnálatunkra online nem tolható a kooperatív mód, pedig otthon is folytattuk volna, amit együtt elkezdtünk. Sebaj, alkalmunk nyílt legalább kipróbálni az akár negyvenen tolható multiplayert! A legkisebb térképek is tizenhat fősek, hatalmas csatákra tehát joggal számíthat mindenki. A pályák az egyjátékos részből lettek kivágva, s természetesen az általános multis igényeknek megfelelően kialakítva. A játékmódok között szerepel a Deathmatch, a TDM és a Capture the Flag, de ha anno annyira imádtuk az Unreal Tournament 2004 Onslaught módját, akkor a hasonló Breach névre hallgató móduszban is megmérettethetjük magunkat. Azért is érdemes kipróbálni a multit, mert kipróbálható benne mindkét fél: az emberek és a Chimera is. Az emberek a sprintelés hathatós képessége mellett fel vannak szerelve egy remek radarral, mely segítségével nem csak társaik, de ellenfeleik hollétét is meg tudják határozni. Földön kívüli barátaink különleges képessége a düh, melynek segítségével erősebbek, gyorsabbak lesznek a tisztelt kollégák, hovatovább még a falakon is képesek lesznek átlátni! Természetesen megijedni nem kell, egyik félért sem kell aggódnunk, hiszen az egyensúlyozás remekül sikerült: ha valamelyik csapat előnybe kerül, az csak a résztvevő játékosok ügyességének/ügyetlenségének köszönhető.
Kíváncsian vártuk, hogy a Sony által annyira ajnározott mozgásérzékeny kontroller miként szuperál majd a játékban. Maga az irányítása a gémnek teljesen hagyományos, más konzolos FPS-ekéhez fogható. A mozgásérzékelést kihasználó jelenet viszont ritka, mint a fehér holló. Tulajdonképpen csak a többjátékos mód közepette küzdhetünk vele közelharcban úgy, hogy rázzuk a kontrollert, mint egy elmebeteg – mint azt kitalálhattátok, a kézitusát a betegebb játékos nyeri meg. :) Ami számomra kissé zavaró volt, hogy a tüzelőgombként funkcionáló jobb alsó ravasz új kialakítása miatt többször csúszott le a kezem az irányító ezen pontjáról, minek köszönhetően olykor darabos volt kissé az ólomadagolás részemről. Persze ez egyéni probléma, mégis nálam rontotta kissé az egyébként igen jó összképet. A Resistance: Fall of Man ugyanis remekül sikerült, minden tiszteletünk az Insomniac lánykáié. Bár az újítások palettája közel sem olyan széles, mint Kiszel Tündi bugyigyűjteménye, ettől függetlenül egy hangulatos és élvezetes FPS-t kap az, aki kicsengeti a PlayStation 3-játékok átlagos ellenértékeként nyilvántartott tizenhatezer forintot. Forradalmi újdonság nincs a játékban, s a grafikát látván sem kiáltottunk fel, hogy: „Azt a k*rva!", mégis a játék olyannyira magával ragadó és érdekes, hogy butaság lenne bármely PS3-tulajnak is kihagynia. Nagy-nagy butaság.
Kapcsolódó cikk
A játékról meg annyit, hogy amint lepördült a stáblista, már hajítottam is befelé a gépbe a második részt.
Viszlát, egy hét múlva ;)
Hasonlóságot és is fedeztem fel a GoW-al, de inkább olyan, mint egy CoD és GoW keverék.
Hiába a grafika nem a legjobb, nekem hatalmas meglepetés. Nem is csoda, hogy a második rész már itt csücsül a polcon a harmadik pedig hétfőn érkezik.
Aki szereti a halo, gears of war és cod WWii-es részeit, az ne hagyja ki, mert hatalmas élményben lesz része.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.