A svéd Tarsier Studios 9 éve hívta fel magára a figyelmet igazán, amikor megjelent a Little Nightmares. A groteszk elemekkel átszőtt thriller nemcsak hangulatával, de játékmenetével is elnyerte a játékosok tetszését. A fejlesztők kiválóan ötvözték az oldalnézetes platformerek és máig népszerű menekülős horrorok legjobb elemeit, így pár évvel az első után érkezhetett egy második rész is. Közben a csapatot felvásárolta az Embracer Group, a Little Nightmares jogai azonban a Bandai Namconál maradtak, így történhetett meg, hogy a tavaly trilógiává bővült sorozat harmadik epizódját már nem ők készítették el. Ezek után született meg a Reanimal, ami le sem tagadhatná ötletforrását, olcsó másolatról azonban szó sincs: a cím magabiztosan gondolja tovább a Little Nightmaresben lefektetett alapokat.
Ennek a magabiztosságnak az egyik legnagyobb jele, hogy alapjaiban értelmezik újra az “elődökben” bevált formulát. Az oldalnézetet ha nem is hagyták teljesen el, de egy dinamikusabb kameranézetre cserélték a fejlesztők. Már a játék elején, a szigetet megközelítve ízelítőt kapunk, hogy mennyivel közelebb kerültek hozzánk az események. A kis csónakot irányítva szabadon tudunk mozogni a 3D-s térben, sőt, később nyitottabb pályarészeket is kapunk, ahol nem egyetlen folyosón kell haladnunk. Az új nézetről az első Silent Hill játékok jutottak az eszembe, ahol a kamera működése és kezelése a pályáktól függően változott. Néha körbefordíthatjuk a karakter körül a virtuális kamerát, máskor azonban csak egy fix pozícióból irányíthatjuk a karaktereket.
A fejlesztők ráadásul nagyon ügyesen használták ki az új nézetből adódó lehetőségeket. Az aprócska főszereplőink mellett hatalmasnak hat minden épület, jármű és persze a rémség is. A Reanimal emiatt néhol félelmetesen monumentális, ami akár még meg is kapargathatja a megalofóbiára hajlamosak érzéseit. Máskor szűk folyosókon, sötét épületekben, vagy vízzel megtelt alagutakban bolyongunk, a kamera helyezkedése pedig mindig ügyesen játszik úgy az érzékszerveinkkel, hogy sose érezzük magunkat biztonságban. Az egyetlen negatívum, ami ezzel a nézettel jár, hogy sokszor nincs lehetőségünk befolyásolni, honnan is látjuk az eseményeket, és a legizgalmasabb üldözéses jelenetekben megviccelhet minket a rossz helyre beállított kamera.
És ha már az előző bekezdésben kitértem a játék hangulatára, érdemes még egy picit elidőznünk itt is. A Reanimal esetében hihetetlen munkát végeztek a művészek, és egy csodálatosan borongós, groteszken horrorisztikus, de minden elemében koherens világot alkottak meg. Az utunk során bejárunk majd ködös erdőket, elhagyatott ipari létesítményeket, katonai bázisokat, nagy-és kisvárosokat, sőt még egy csatateret is, de sosem érezzük majd úgy, hogy ezek a néha egymástól teljesen különböző pályák csak úgy össze lettek volna dobálva. Úgy csúszunk át az egyik kényelmetlen helyzetből a másikba, mint ahogy a valódi rémálmokban zajlanak az események: elmondva egy groteszk maszlag az egész, de amikor benne vagyunk, minden hihető és valóságos.
Bár a zenei aláfestés nem éppen a jól fütyülhető fajtákkal erősít, a nyomasztó, zajszerű dallamok ügyesen emelik meg a játékos pulzusát a csendesebb pillanatokban. Ha akció van, akkor pedig felcsendülnek a mozgalmasabb, mozifilmekre jellemző monumentálisabb darabok, ám általánosságban végig ügyesen megbújik a háttérben a Reanimal soundtrackje, ami nélkül elképzelhetetlen is lenne a játék borzongató hangulata.
A Reanimal nevében hiába nem kapott helyet a rémálom szó, ez a cím sokkal keményebb horror elemeket tartalmaz, mint bármelyik Little Nightmares. A visszafogott nyomasztás után itt felcsavarták mind a body horrort, mind pedig a pszichológiai elemeket. A fejlesztők állítása szerint sokat merítettek a Silent Hill 2-ből, így fontos szerepet kapott a szimbolika és a karakterek traumái. A kamerakezelés mellett pedig egyértelműen a hangulat is erősen merít a japánok klasszikusából. Ez persze egyáltalán nem negatívum, főleg, hogy a Reanimal mer egyedi lenni és inkább csak ötleteket csen a nagy klasszikustól.
Az elképesztő képi világ és a zseniálisan hátborzongató hangulat mellett a történet tálalása azonban talán kissé túl misztikusra sikerült. Tudom-tudom, hogy a mai horror címek imádnak a sejtetéssel és többféleképpen értelmezhető cselekménnyel játszani, én azonban úgy éreztem, hogy egy hangyányival több információt is kaphatott volna a játékos már az elejétől kezdve. Párbeszédek alig-alig akadnak, így a környezet és a cselekmény adja a legtöbb elemét a történetnek, ami sajnálatos, mert csodálatosan megalkotott világról többet is meg szerettem volna tudni.
Eddig bátran kijelenthetjük, hogy agyondicsértem a Reanimalt, de lépjünk rá egy kicsit ingoványosabb talajra: a játékmenetre. Ez az a pontja a játéknak, ami kevésbé ugrott akkorát előre, mint az audiovizuális tálalás. A Little Nighmareshez hasonlóan, ezúttal is egy fejtörőkkel tarkított kvázi mászkálós platformert kapunk. A fejlesztők azonban érezhetően áramvonalasítottak a formulán, és minden szempontból kicsit kényelmesebb, vagy ha úgy tetszik egyszerűbb kalandot kapunk. Az ugra-bugra kevésbé van jelen, mint korábban, a lopakodós részek pedig annyira egyértelműen egyszerűek, hogy nagyjából a CoD-játékok agyonszkriptelt sunyulásaival vannak egy szinten.
Hogy ez jó vagy rossz? Én teljes mértékben pozitívumként értékeltem a változásokat, hiszen ezek a finomítások határozottan enyhítenek a trial and error formulán. Az ilyen bujdosós horror címek esetében elkerülhetetlen, hogy néhol több próbálkozás is kell, hogy megtaláljuk a fejlesztők által kijelölt utat, itt azonban a finomításokkal sikerült ezt egészen jól kordában tartani ezt az elemet. Nem feledkezhetünk meg a menekülős szekvenciákról sem, amik a játék monumentalitása miatt egészen grandiózusra és filmszerűre sikerültek. Nem szoktam szeretni a játékokban ezeket az előre megírt kvázi quick time eventeket, itt azonban alig vártam, hogy szerencsétlen karaktereink ilyesmibe keveredjenek - rendkívül jól lettek kivitelezve, és hihetetlen élmény mindegyik. Mondhatni újdonság a fejlesztők porfóliójában a már fentebb említett hajókázós részek, ahol kapunk némi szabadságot is, valamint itt-ott akár harcolhatunk is. Ezek azonban annyira egy gombnyomásos hülyéskedések, hogy pontosan arra csak jók, amikre szánták őket. hogy icipicit feldobják a felfedezést.
A Reanimal erősen épít a kooperatív játékmenetre, de egyedül, AI által irányított társsal is végigjátszható. A megjelenés előtt sajnos nem volt lehetőségem mással kipróbálni a játékot, így csak a mesterséges intelligenciával együtt kalandozgattam, ami teljesen korrekt élmény volt. Az az igazság, hogy bár a játékban vannak együtt végezhető feladatok, nem éreztem kevesebbnek az élményt a magányos végigjátszás ellenére. Kiváló kooperatív cuccnak tűnik, de egyedül is bátran nekieshet, akinek megtetszik – bár a friend pass remek ötlet volt, hogy ne kelljen kétszer megvenni.
Habár fentebb kitértem arra, hogy mennyire zseniálisan is néz ki a játék a művészeti megvalósítás okán, a technikai háttérhez hozzátartozik, hogy az Unreal Engine 5-tel is ügyesen bántak a fejlesztők. Alap PS5-ön egyáltalán nem találkoztam belassulásokkal vagy szaggatásokkal, és a performance mód sem futott a GameBoy felbontásán. Jól kihasználták a motor adottságait, hiszen a játék szinte állandó félhomályban játszódik, így az indirekt fények alapjait képezik a képi világnak. Itt említeném meg, hogy egy-két kisebb hibával találkoztam néhol, sőt egyszer nem akart elindulni a játék, csak a konzol újraindítása után, de semmiképpen sem nevezhető befejezetlen címnek ilyen szempontból.
Mit mondhatnék még? A végén a pontszám mutatja, hogy a Reanimal nálam jött, rámhozta a frászt és győzött. A svéd csapat anno elég szomorúan nyilatkozott, hogy ott kellett hagyniuk a Little Nightmares szériát, de az új címet látva cseppet sem estek kétségbe. Ügyesen váltottak, és épp akkor hagyták maguk mögött az oldalnézetes kalandokat, amikor az már kezdett kifulladni. Az új játékuk monumentálisan hátborzongató, és mindenképpen az év eleji játékdömping egyik legjobb darabja.
A Reanimal PC-re, Xbox Series X/S-re, Nintendo Switch 2-re és PS5-re jelent meg. Mi az utóbbi konzol alap változatán teszteltük. A lehetőségért köszönet a DeadGoodMedia csapatának!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.