Soha ilyen nemes feladat még nem állt kishazánk egyik fejlesztőcsapata kezében sem. Hálátlan, hiszen bármilyen korrekt FPS volt anno a Crysis, a maga szabadságérzetével és azzal a lehetőséggel, hogy más és más taktikával tudjunk érvényesülni, nem beszélve arról, hogy a grafikai megoldások tekintetében az első helyen áll még mostanság is. Ugyanakkor a játékmenet lüktetése kissé sekélyessé vált, főleg mikor megjelentek az idegenek. Bizony, a Cryteknek nem mennek a csavarok, a túl sok üresjárat fel is tette az i-re a pontot. Ugyanakkor a Crytek Hungary megkapta a lehetőséget, hogy tanulva elődje hibáiból végre olyanná faragja a játékot, amilyennek a rajongók megkövetelik és a horribilis gépigényen némileg finomítson. De egy expanzió, az mégiscsak egy expanzió, még ha önállóan fut, akkor is – kötve volt fiaink keze, csaknem egy kész editort kaptak meg és lehetőséget arra, hogy az optimalizálás mellett némi tartalmat is kreáljanak, ne várjon senki elrugaszkodást az EA, mint kiadó árnyéka alatt. Ezekkel a megkötésekkel is fiaink lecsapták a labdát, ami nagyot pattant – természetesen jó értelemben véve.
Psycho története - aki nem örökölte brit őseinek nyugodtságát - egyidejűleg, párhuzamosan fut Nomadéval, azaz az alapjáték főszereplőjével, a helyszín is ugyanaz a trópusi sziget, csak éppen a másik fele. Egy idegenek alkotta építményt fedeztek fel a hegy alatt, ami nagy kincs nemzetközileg, fájt is rá Korea foga, egy kisebb hadsereget küldött a térségbe, hogy a földönkívüli technológiára rátegye a kommunista kezét. Persze az Egyesült Államok lenne az, aki ezt hagyná? Hát nem, ő is odaküldi a csapatait, egy egyszerű mentőakciónak álcázva, ahol is az ásatás során elrabolt tudósokat kellene kiszabadítani a csúf sárgák kezei közül, de ha már itt vannak rendet is kéne tenni a koreai tábornok csapatai körében. Csakhogy a hadműveletbe a nevető harmadik fél is beleszól, ezek pedig az idegenek, akik szép kis inváziót indítanak be, repkednek egyre növekvő magba burkolva a sziget közepét és ez alatt a rideg fagy az úr. Az eseményeket persze nem lehet megmásítanunk most sem, csupán arra leszünk hivatottak, hogy egy másik, sokkal érdekesebb perspektívából éljük át azt.
Az első, ami szembetűnik, hogy a Warhead nem alkalmazza a dögunalmas felvezető köröket, hanem rögtön a mélyvízbe dob és mindezt olyan moziszerűen megvalósítva, hogy egy pillanatra sem engedjük el a rágcsálónkat. Pedig a játékmenet sava borsa mit sem változott, továbbra is szabad kezet kapunk a szigeten grasszálva, hogy miként visszük végig a kitűzött célokat, legyen szó koreai hadigépezetben való rajtaütésekről (bizony, hiába az USA erőtartalékai, jobbára ismét egy szál magunk kötjük fel az alsóneműt), vagy a gusztustalan idegenekkel való összetűzésekről. A megszerzett fegyvereket kiegészítőkkel aggathatjuk fel, akár közeli belemenős stratégiát folytatva, avagy lopakodva a pálmafák között, a lehető legkisebb zajt csapva. Nanoruhánkat most is a helyzetnek megfelelően tudjuk hangolni, akár emberfeletti erőt adhat nekünk, ellenállóbb páncélzatot a lövedékek ellen, avagy a láthatatlansággal járó álcázást, természetesen egyszerre csak egy mód használható. Legfőképpen én is a meglepetés erejére támaszkodtam, tehát törekedtem arra, hogy mindig én vegyem észre elsőnek az ellenséget és ne ő engem. Akkor aztán kíméletlenül közéjük robbantottam, ha túl közel került volna az egyik derék Starcraft-bajnok, megragadtam a grabancát és messze hajítottam, ha forrósodott a helyzet, visszavonulót fújtam és az álcázás aktiválásával, ha elült a helyzet visszatértem a maradékhoz. Többféle harci szituáció, ügyes mesterséges intelligencia, olyan intenzív tálalásban, hogy elmúlt az ásítozások kora.
Sajnos a játékidő nem a leghosszabb, alig 5-6 óra alatt végig lehet szaladni a Warheaden, ám pont ez a töménység az, ami miatt elégedettek lehetünk a játékkal, hiszen két nagyobb csetepaté között csaknem a minimálisra redukálódott az üres mászkálással teli percek száma – kis túlzással egyik akcióból esünk a másikba, melyek mindig más és más helyzet elé állítanak. Hol az egyik tankból ugrunk a másikba, elhagyjuk a már lángoló járművet, nosza, elő a karabéllyal és a nanosuit kívánt beállításával, induljunk gyalog tovább. Már az alapjátékban is eléggé döfi volt, amikor emeletesház-méretű idegenek próbáltak már távolról is, repülve leaprítani, hát még közelről ugyebár, nos a kiegészítőre ezeknek a csatáknak a kihívását hatványozzuk meg egy kicsit és képbe lehetünk a nehézségekkel szemben. Ugyan némi könnyítést már bevezettek a Crytek Hungarynál, azaz az első két nehézségi fokozatokon nem kell folyton lehajolnunk a lőszerért, elég, ha elsétálunk felettük.
Meglátszik, hogy a magyarok a kezdeti sikereiket az autós játékokban érték el, kapunk most is pár új járművet, köztük a minigunnal felszerelt APC-t és könnyű koreai tankot – szerencsére rendszeresen használni is fogjuk őket, eszeveszett száguldások közepette. Új fegyverek tekintetében leginkább a hatlövetű gránátvetőt jegyezném meg, ami kiválóan alkalmazható kisebb páncélosok ellen, de ugyanúgy hatásos a koreai gyalogos csoportosulások ellen is – bár célzása elsőnek kicsit szokatlan lehet, kis érzékkel és gyakorlással pontos találatokat fogunk bevinni – már ha muníciót is találunk hozzá. Olyan apróságok, hogy már látjuk a lábunkat is, ha lenézünk vagy az élővilág új kis jószágai, csupán a beleélést segítik, gyakorlati haszna nincsen – összességében hozzák a kötelező mennyiséget a fejlesztők, már ami az új tartalmi elemeket illeti. De semmi többet.
Ellenben a multiplayer lehetőségeket érintette némi finomhangolás és kibővítés, egyébként Crysis Wars néven a többjátékos módot külön is forgalomba hozták, azok számára, akiket csupán az online örömök érdekelnek, volt is rá igény a kiadó részéről a ráncba szedésnek, hiszen sajnálatos módon aktív netes közösség eddig nem épült a játék köré. Így már 21 hatalmas, többé-kevésbé játszható pálya hivatott a multis örömök kielégítésére, elsősorban a nanoruha képességeinek kihasználása adja meg az igazi, egyedi ízt – főleg a játékosok álcázás módban törhetnek borsot a pajtások orra alá. Tényleg, nagy szó, hogy már van Team Deathmatch? A netkód stabilabb, a kereső a filtereknek hála testre szabható, bár dicséretesebb lett volna ingyen felkínálni, mint azt már láthattuk a FEAR Combat esetében. S az első tapasztalatok alapján a szerverek már dugik vannak tömve. Bravo!
Volt sok ígérgetés afelől, hogy az engine-t is nagyszabású optimalizálás éri és azonos konfiguráció esetében a Warhead sokkal gyorsabban fog futni, mint a Crysis anno – lássuk, hogy a valóságban ez miként is jött össze! Szerencsére alkalmam nyílt egyazon PC-n (Core 2 Duo 6750, 4 GB RAM, 8800 GT) is kipróbálni a két játékot és még ha hatalmas gyorsulásnak nem is lettem szemtanúja, érezhetően simábban futott a fiaink keze munkája, de közel sem olyan mértékben, mint azt hangoztatták. Bár a Crysisben anno, Very Highon az utolsó pályákon, ahol már sok egység mozgott, képes volt látványos lassulásra, most hasonló körülmények között –, amelyet most „csúcs” beállításnak neveznek – éppen csak érezhető volt az erőforrásigény. Persze az eggyel szerényebb minőségi látvány (a „játékos”) esetében kompromisszumok nincsenek, sima futás volt a jutalmam – ajánlom mindenkinek én is ezt a fokozatot. Viszont ahogy a régi gikszereket kigyomlálták, úgy akadtak újak is, nevezetesen, hogy nem mindig töltődnek be a magasabb felbontású textúrák játék közben, ahogy megközelítjük a kérdéses tereptárgyat, vagy csak már olyan közel, hogy az már illúzióromboló. Ennek ellenére a Cryengine 2.0 még mindig az egyik leghatásosabb és technológiai részről úttörő motor, ami eddig számítógépeken létezett. Ahogy a napsugarak áttűznek a falevelek között, miközben sétálsz alattuk, és eltekintesz a messzi óceánra, nos az leírhatatlan és kellő vas tulajdonában, látni kell.
A fanfárszerű zenéken kívül a szinkron is megér egy misét, amin egyszerűen behaltam. Most is a jó értelemben véve. Elfelejthetjük az unottan, beleélés nélkül felmondott szövegeket – ahol a színésznek fogalma sem volt, hogy éppen mihez is adja a hangját, a Warhead magyar hangjai veszettül jól sikerültek – különösképpen a káromkodások jöttek be, semmi bigott finomkodás, sokkal inkább, mint egy régi akciófilmben a dicső VHS korszakban. Egyedül talán a segítőnk női hangja próbál kilógni a sorból a „- Teljesítse a parancsot!”- meg ehhez hasonló hatáskeltéssel, de végeredményben érezhető a lokalizált szoftverek terén a fejlődés üteme.
Eltérő játék lett a Warhead az elődjétől, amit persze nem veszünk zokon tőle, mivel az odafigyelés érzékelhető, amivel jobbá, komfortosabbá akarták tenni nekünk a Crytek Hungarynál. S erre kevesebb, mint egy évük volt a fiúknak, de az akadályt könnyedén vették – persze mindezt úgy, ahogy egy önállóan is futó kiegészítőtől elvárhatja az egyszeri FPS bolond gamer. Psycho őrmester sokkal potenciálisabb karakter, mint amilyen Nomad volt, most inkább a tettek beszélnek, mint a furfang – a komponálás pedig magasabb fordulatszámot vett ezáltal. Nem egy hosszú élmény, ám velős és finomhangolt – pont amilyennek a Crysisnek lennie kellett volna. Most a magyarok megmutatták.
Psycho története - aki nem örökölte brit őseinek nyugodtságát - egyidejűleg, párhuzamosan fut Nomadéval, azaz az alapjáték főszereplőjével, a helyszín is ugyanaz a trópusi sziget, csak éppen a másik fele. Egy idegenek alkotta építményt fedeztek fel a hegy alatt, ami nagy kincs nemzetközileg, fájt is rá Korea foga, egy kisebb hadsereget küldött a térségbe, hogy a földönkívüli technológiára rátegye a kommunista kezét. Persze az Egyesült Államok lenne az, aki ezt hagyná? Hát nem, ő is odaküldi a csapatait, egy egyszerű mentőakciónak álcázva, ahol is az ásatás során elrabolt tudósokat kellene kiszabadítani a csúf sárgák kezei közül, de ha már itt vannak rendet is kéne tenni a koreai tábornok csapatai körében. Csakhogy a hadműveletbe a nevető harmadik fél is beleszól, ezek pedig az idegenek, akik szép kis inváziót indítanak be, repkednek egyre növekvő magba burkolva a sziget közepét és ez alatt a rideg fagy az úr. Az eseményeket persze nem lehet megmásítanunk most sem, csupán arra leszünk hivatottak, hogy egy másik, sokkal érdekesebb perspektívából éljük át azt.
Az első, ami szembetűnik, hogy a Warhead nem alkalmazza a dögunalmas felvezető köröket, hanem rögtön a mélyvízbe dob és mindezt olyan moziszerűen megvalósítva, hogy egy pillanatra sem engedjük el a rágcsálónkat. Pedig a játékmenet sava borsa mit sem változott, továbbra is szabad kezet kapunk a szigeten grasszálva, hogy miként visszük végig a kitűzött célokat, legyen szó koreai hadigépezetben való rajtaütésekről (bizony, hiába az USA erőtartalékai, jobbára ismét egy szál magunk kötjük fel az alsóneműt), vagy a gusztustalan idegenekkel való összetűzésekről. A megszerzett fegyvereket kiegészítőkkel aggathatjuk fel, akár közeli belemenős stratégiát folytatva, avagy lopakodva a pálmafák között, a lehető legkisebb zajt csapva. Nanoruhánkat most is a helyzetnek megfelelően tudjuk hangolni, akár emberfeletti erőt adhat nekünk, ellenállóbb páncélzatot a lövedékek ellen, avagy a láthatatlansággal járó álcázást, természetesen egyszerre csak egy mód használható. Legfőképpen én is a meglepetés erejére támaszkodtam, tehát törekedtem arra, hogy mindig én vegyem észre elsőnek az ellenséget és ne ő engem. Akkor aztán kíméletlenül közéjük robbantottam, ha túl közel került volna az egyik derék Starcraft-bajnok, megragadtam a grabancát és messze hajítottam, ha forrósodott a helyzet, visszavonulót fújtam és az álcázás aktiválásával, ha elült a helyzet visszatértem a maradékhoz. Többféle harci szituáció, ügyes mesterséges intelligencia, olyan intenzív tálalásban, hogy elmúlt az ásítozások kora.
Sajnos a játékidő nem a leghosszabb, alig 5-6 óra alatt végig lehet szaladni a Warheaden, ám pont ez a töménység az, ami miatt elégedettek lehetünk a játékkal, hiszen két nagyobb csetepaté között csaknem a minimálisra redukálódott az üres mászkálással teli percek száma – kis túlzással egyik akcióból esünk a másikba, melyek mindig más és más helyzet elé állítanak. Hol az egyik tankból ugrunk a másikba, elhagyjuk a már lángoló járművet, nosza, elő a karabéllyal és a nanosuit kívánt beállításával, induljunk gyalog tovább. Már az alapjátékban is eléggé döfi volt, amikor emeletesház-méretű idegenek próbáltak már távolról is, repülve leaprítani, hát még közelről ugyebár, nos a kiegészítőre ezeknek a csatáknak a kihívását hatványozzuk meg egy kicsit és képbe lehetünk a nehézségekkel szemben. Ugyan némi könnyítést már bevezettek a Crytek Hungarynál, azaz az első két nehézségi fokozatokon nem kell folyton lehajolnunk a lőszerért, elég, ha elsétálunk felettük.
Meglátszik, hogy a magyarok a kezdeti sikereiket az autós játékokban érték el, kapunk most is pár új járművet, köztük a minigunnal felszerelt APC-t és könnyű koreai tankot – szerencsére rendszeresen használni is fogjuk őket, eszeveszett száguldások közepette. Új fegyverek tekintetében leginkább a hatlövetű gránátvetőt jegyezném meg, ami kiválóan alkalmazható kisebb páncélosok ellen, de ugyanúgy hatásos a koreai gyalogos csoportosulások ellen is – bár célzása elsőnek kicsit szokatlan lehet, kis érzékkel és gyakorlással pontos találatokat fogunk bevinni – már ha muníciót is találunk hozzá. Olyan apróságok, hogy már látjuk a lábunkat is, ha lenézünk vagy az élővilág új kis jószágai, csupán a beleélést segítik, gyakorlati haszna nincsen – összességében hozzák a kötelező mennyiséget a fejlesztők, már ami az új tartalmi elemeket illeti. De semmi többet.
Ellenben a multiplayer lehetőségeket érintette némi finomhangolás és kibővítés, egyébként Crysis Wars néven a többjátékos módot külön is forgalomba hozták, azok számára, akiket csupán az online örömök érdekelnek, volt is rá igény a kiadó részéről a ráncba szedésnek, hiszen sajnálatos módon aktív netes közösség eddig nem épült a játék köré. Így már 21 hatalmas, többé-kevésbé játszható pálya hivatott a multis örömök kielégítésére, elsősorban a nanoruha képességeinek kihasználása adja meg az igazi, egyedi ízt – főleg a játékosok álcázás módban törhetnek borsot a pajtások orra alá. Tényleg, nagy szó, hogy már van Team Deathmatch? A netkód stabilabb, a kereső a filtereknek hála testre szabható, bár dicséretesebb lett volna ingyen felkínálni, mint azt már láthattuk a FEAR Combat esetében. S az első tapasztalatok alapján a szerverek már dugik vannak tömve. Bravo!
Volt sok ígérgetés afelől, hogy az engine-t is nagyszabású optimalizálás éri és azonos konfiguráció esetében a Warhead sokkal gyorsabban fog futni, mint a Crysis anno – lássuk, hogy a valóságban ez miként is jött össze! Szerencsére alkalmam nyílt egyazon PC-n (Core 2 Duo 6750, 4 GB RAM, 8800 GT) is kipróbálni a két játékot és még ha hatalmas gyorsulásnak nem is lettem szemtanúja, érezhetően simábban futott a fiaink keze munkája, de közel sem olyan mértékben, mint azt hangoztatták. Bár a Crysisben anno, Very Highon az utolsó pályákon, ahol már sok egység mozgott, képes volt látványos lassulásra, most hasonló körülmények között –, amelyet most „csúcs” beállításnak neveznek – éppen csak érezhető volt az erőforrásigény. Persze az eggyel szerényebb minőségi látvány (a „játékos”) esetében kompromisszumok nincsenek, sima futás volt a jutalmam – ajánlom mindenkinek én is ezt a fokozatot. Viszont ahogy a régi gikszereket kigyomlálták, úgy akadtak újak is, nevezetesen, hogy nem mindig töltődnek be a magasabb felbontású textúrák játék közben, ahogy megközelítjük a kérdéses tereptárgyat, vagy csak már olyan közel, hogy az már illúzióromboló. Ennek ellenére a Cryengine 2.0 még mindig az egyik leghatásosabb és technológiai részről úttörő motor, ami eddig számítógépeken létezett. Ahogy a napsugarak áttűznek a falevelek között, miközben sétálsz alattuk, és eltekintesz a messzi óceánra, nos az leírhatatlan és kellő vas tulajdonában, látni kell.
A fanfárszerű zenéken kívül a szinkron is megér egy misét, amin egyszerűen behaltam. Most is a jó értelemben véve. Elfelejthetjük az unottan, beleélés nélkül felmondott szövegeket – ahol a színésznek fogalma sem volt, hogy éppen mihez is adja a hangját, a Warhead magyar hangjai veszettül jól sikerültek – különösképpen a káromkodások jöttek be, semmi bigott finomkodás, sokkal inkább, mint egy régi akciófilmben a dicső VHS korszakban. Egyedül talán a segítőnk női hangja próbál kilógni a sorból a „- Teljesítse a parancsot!”- meg ehhez hasonló hatáskeltéssel, de végeredményben érezhető a lokalizált szoftverek terén a fejlődés üteme.
Eltérő játék lett a Warhead az elődjétől, amit persze nem veszünk zokon tőle, mivel az odafigyelés érzékelhető, amivel jobbá, komfortosabbá akarták tenni nekünk a Crytek Hungarynál. S erre kevesebb, mint egy évük volt a fiúknak, de az akadályt könnyedén vették – persze mindezt úgy, ahogy egy önállóan is futó kiegészítőtől elvárhatja az egyszeri FPS bolond gamer. Psycho őrmester sokkal potenciálisabb karakter, mint amilyen Nomad volt, most inkább a tettek beszélnek, mint a furfang – a komponálás pedig magasabb fordulatszámot vett ezáltal. Nem egy hosszú élmény, ám velős és finomhangolt – pont amilyennek a Crysisnek lennie kellett volna. Most a magyarok megmutatták.