Mi sem mutatja jobban, hogy mennyire veszélyes dolog belenyúlni régi sorozatokba, mint amikor először bejelentette a 2K az új XCOM-ot. Ne felejtsük el, akkor még nem tudtuk, hogy titokban már jó ideje készül az „igazi” folytatásként aposztrofálható stratégiai játék, így a rajongók joggal hihették azt, hogy egykori kedvenc taktikai-stratégiájukból a kiadó egy leegyszerűsített akciójátékot akar készíteni. Az már csak extra frusztrációként érkezett, hogy a játék a jövő helyett a múltban, egészen konkrétan a ’60-as években vette volna kezdetét. Teljes árulás, a franchise meggyalázása, és ehhez hasonló gondolatok keringtek mindenki fejében.


A játékot akkor készítő Irrational Games sem lehetett teljesen elégedett, így később a belőle kivált 2K Marinnál landolt a fejlesztés, aki a bejelentést követően teljes erővel vetette bele magát újra a munkába, mígnem a cím teljesen eltűnt, és gyakorlatilag évekig nem is hallottunk róla. Nem véletlenül. A srácok teljesen átdolgozták az anyagot, majd újra bejelentették, ezúttal már az igen idióta The Bureau: XCOM Declassified néven. Ha a hülye címtől eltekintünk, hamar rájöhetünk majd, hogy valójában egy igen-igen jó játékot találunk mögötte. A megjelenés előtti verzió kipróbálásakor azonnal magával ragadott, most pedig már rágom a körmeimet, mikor tehetem rá a kezem a végleges változatra is.


De most akkor mi is a The Bureau: XCOM Declassified? Az eredeti FPS nézetes túlélő-horror játékmenetet elvetették, a helyére pedig érkezett egy csapatalapú TPS. Hogyan kell ezt elképzelni? Nos, a játék alapvetően hasonlít például a Gears of Warhoz, vagy bármilyen, fedezékes harcra épülő shooterhez. A nagy különbség abban nyilvánul meg, hogy itt részlegesen irányíthatjuk a csapatunkat is. Rajtunk kívül még két ügynök tarthat velünk, s habár közvetlenül csak a főszereplőnkkel lövöldözhetünk, a space megnyomására lelassul az idő, és kiadhatunk utasításokat embereinknek, amelyeket aztán igyekeznek is végrehajtani.


Ezek az utasítások lehetnek elég egyszerűek, például megmondhatjuk, hogy hova menjenek, hova húzódjanak fedezékbe. De innen kérhetjük meg őket arra is, hogy használják különleges képességeiket: gyógyítsanak, vessék be a critical strike-ot a kijelölt célponton, tegyenek le telepíthető ágyút, és hasonlók. Amint kiosztottuk az utasításokat, a space ismételt lenyomására visszatérünk a valós idejű akcióba, és sorozhatjuk tovább az űrlényeket. A rendszer rendkívül egyszerűen és intuitívan működik, és tetemes mennyiségű taktikai lehetőséget rejteget magában. Könnyű szerrel hajthatunk végre bekerítéseket, vonhatjuk el az ellenfél figyelmét, amíg másik két katonánkkal mögéjük megyünk, és hasonlók.


Szóval a játék pörgős és taktikus egyben, ezzel sikerült elérnie, hogy megcsillannak a klasszikus XCOM-erények egy modern játékmenetbe ágyazva. Ráadásul embereink a harcok közben szinteket léphetnek, és új képességeket, perköket kaphatnak, a fejlődés irányvonalát pedig mi magunk határozhatjuk meg. Ahogy minden eddigi rendes XCOM-játékban, itt is fokozottan érdemes tehát ügyelni a csapatunkra. Ugyanis akció közben harcképtelenné válhatnak, és nehézségi szinttől függően ekkor még van időnk rá, hogy „feltámasszuk” őket, azonban már közepes fokozaton is véglegesen meghalnak egy idő után, nehezebb fokozaton pedig ha lesérülnek, már eleve nem is használhatjuk őket a küldetés végéig, csak a bázison gyógyulhatnak meg.


Ehhez hasonlóan telitalálat a történet is, mely megmaradt 1962-ben, és az idegenekkel történő első találkozást dolgozza fel. Főhősünk, a keményen piás és szétdohányzott hanggal rendelkező William Carter mit sem tudva csöppen bele a földönkívüliek meglepetésszerű támadásába, mely során megbénul az Egyesült Államok kommunikációs rendszere, a hadsereg pedig képtelen felvenni a harcot a technikai fölényben lévő ufókkal. Már amikor először bemutatták az akkor még erősen más XCOM-ot, akkor is rögtön magával ragadott a hangulat, valamiért folyamatosan Philip K. Dick jutott róla eszembe, pedig hasonló sztorit sosem írt a sci-fi műfaj legendája.


De mégis, van az egészben valami titokzatos, valami borzongatóan különleges, hogy a sztori nem a jövőben, hanem ’60-as években játszódik. Valahogy az egész emberközelibbé, átérezhetőbbé vált ettől. Ráadásul egyszerűen imádom ezt a korszakot: minden ügynök az elegáns öltönyös-mellényes-nyakkendős viseletében tengeti napjait, és mindenhol és mindig cigarettáznak. Szeretnék abban a korban élni. Szeretnék mindig és mindenhol cigarettázni. A The Bureau-nak kicsit olyan hangulata van, mintha az X-aktákat visszaröpítették volna 30 évvel, és beledobtak volna egy rakás akciót a misztikum mellé.


És ehhez tökéletesen alkalmazkodik a környezet is: a mai szemmel erősen fejletlen, de annak idején korszerű bázisok a maguk romantikus megoldásaival, vagy éppen a látványos utcai reklámtáblákkal telerakott kisváros, mely az idegenek támadása után magában is képes vérfagyasztó látványt produkálni. Miután azonban Carter ügynök átesett az első sokkon, rájött, hogy idegenek igenis léteznek, újabb sokkok következnek: beépültek közénk, és úgy vehették át a legfelsőbb tisztek feletti irányítást is, hogy mi sosem sejtettük. Miután sikerült átverekednünk magunkat az első küldetésen, hamarosan eljutunk a The Bureau titkos bázisába, ami a továbbiakban a központunkként fog szolgálni.


Így tehát a készítők sikeresen hoztak vissza egy újabb játékelemet a klasszikus XCOM-ból, mégpedig a bázisunk menedzselését. Az előzetes verzióval eltöltött idő alatt még nem vált számomra egyértelművé, hogy pontosan milyen szinten avatkozhatunk be a hely működésébe, de az biztos, hogy sok NPC-vel beszélgethetünk (amolyan Mass Effect-szerű, körös feleletválasztással), kiválaszthatjuk a csapatunkat, részletesen testreszabhatjuk embereinket, segíthetünk a helyi, kissé túlbuzgó tudósnak a kutatásokban azzal, hogy idegen technológiákat szerzünk neki, rádióadásokat próbálhatunk befogni a csinos rádiós tisztnél, illetve gyakorolhatunk a lőtéren. Meg persze itt tudjuk kiválasztani azt is, hogy melyik küldetésre indulunk legközelebb.


Mivel a jó tudósunk hamar felszerel minket egy idegen technológiára épülő karpereccel, rövidesen olyan képességekre tehetünk szert, mint a telekinetikus lebegtetés. Nem nehéz tehát elképzelni, hogy a játék előrehaladtával mindenféle idegen fegyverrel és képességgel leszünk ellátva, melyekkel nagyobb eséllyel indulhatunk harcba a nálunk sokkal fejlettebb rosszarcúakkal szemben. De maradjon valami felfedeznivaló a végleges változatra is, mert ezek után teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a játék a nyár egyik legnagyobb durranása lesz, úgyhogy természetesen részletes teszttel jelentkezünk majd, egészen pontosan augusztus 20-án!