Nagy reményekkel tekintettem a tavaszi horror-dömpingre, ám a Daylight után rossz szájízzel álltam fel. Egyetlen reménységem a május óta elérhető kanadai Endnight Games túlélőjátékának early access verziója lett, amely egy meglehetősen érdekes koncepcióra épül. Egyedül találjuk magunkat egy sötét rengeteg közepén, ahol minden eszközzel az életben maradásra törekszünk. Élelem és menedék után kutatunk, s ha ez nem lenne elég, az erdőben egy vérszomjas kannibál törzs is székel. Ha jól számolom első nekifutásra alig tíz percig sikerült a művelet, de nem az éhség győzött le, erőszakos halált haltam. Bár hibák még akadnak bőven, már ez a korai verzió is megmutatta, hogy a csapat bizony komolyan gondolja a túlélősdit. Olyan eszközökhöz nyúlunk, amiket még Bear Grylls is megirigyelne: fát vágunk, nyúlra vadászunk és bizony menekülünk. Elég sokat.


A The Forest gyorsan bedob az események sűrűjébe. A kezdő képsorokon egy repülőben ülünk, mellettünk durmol csendesen fiunk, amikor a vasmadár hirtelen zuhanni kezd, de szerencsére komolyabb sérülések nélkül megússzuk a kényszerleszállást. Kábán hunyorítva még annyit láthatunk, hogy egy veszedelmes bennszülött megragadja a gyermekünket és kisétál vele a roncsból, majd minden elsötétül. Innen szabad kezet ad a játék, ha szeretnénk, nekiiramodhatunk a vadonnak, de úgysem lelünk rá az elrabló nyomaira. Fájdalmasan tudatosul bennünk a felismerés: magunkra maradtunk. Első dolgunk a repülő füstölgő roncsainak átvizsgálása: a balta jó szolgálatot tesz a későbbiekben, de fontos, hogy minden élelmet, jelzőpisztolyt és más cuccot vegyünk magunkhoz. A játék minden egyes indításkor véletlenszerűen generálja le a hatalmas és tényleg lélegzetelállító erdőt. Buján zöldellő fű, magas fák, lágy napsugarak, élénk színek és zümmögő rovarok várnak ránk, ám ez csak a látszat! A terep kíméletlen, és hamar elemészti a gyanútlan turistákat. Elsőnek egy tisztáson találtam magam, mélyen az erdő belsejében, a második alkalommal egy sziklás fövenyen, és alattam egy hatalmas tó terült el. Hirtelen azt sem tudtam, hogy merre induljak. Az ökoszisztéma tényleg lehengerlő: madarak röpködnek (akár a kinyújtott kezünkre is rászállnak), egy varánusz menekül előlünk az aljnövényzetben. Sok apró részlet segíti a beleélést.


A túlélést esetünkben tényleg komolyan kell venni, ha csak bámészkodunk, hamar végez velünk az éhhalál. Még szerencse, hogy a zsebünkben lapul egy részletes túlélési útmutató, amely kitér a menedék- és a tábortűzépítésre, pontosan leírja, hogy milyen alapanyagok szükségesek hozzá, tovább lapozva pedig feltűnik, hogy bonyolult kunyhók és csapdák tervrajzát is tartalmazza, így a veterán remeték sem szenvednek majd hiányt semmiben. Első és legfontosabb, a menedék felhúzása. Ehhez három-négy masszív farönk szükséges, így álljunk is neki a favágásnak. Ha ez megvan, már védve leszünk az elemek ellen. Jöhet a tűz, gyűjtsünk némi szikladarabot és száraz faágat hozzá – szerencsére ezek az alap dolgok kis keresés után mindenütt megtalálhatók. Az öngyújtó is alapfelszerelésünk része, így a szikra csiholásával nem kell külön foglalkoznunk


A játék csak akkor ment, amikor a kuckónkban álomra hajtjuk a fejünket. Ha már ropog a tűz és van fedél a fejünk felett, nem kell tartanunk a hideg esőktől, ideje kaja után nézünk. A túlélési kisokos részletezi, hogy milyen bogyók ehetőek és melyek mérgezőek. Az egész napos építkezés bizonyára sok energiánkat felemésztette, egy nyárson sült tapsifüles ideális lenne vacsorára. Ha üldözőbe veszünk egy példányt és Fortuna a kegyeibe fogad, elkaphatunk egyet, ám a profik húros csapdákat építenek. Minden elejtett jószágot fogyasztás előtt meg kell tisztítanunk és sütnünk, különben cudar fertőzésekkel számolhatunk. Mondanunk sem kell, hogy ha a vadonban kapunk el egy fosással megspékelt betegséget, senkire sem számíthatunk.


Élhetünk egyik napról a másikra csak a fenti tennivalókat erőltetve, ám ajánlott hosszabb távra berendezkedni. Lándzsát készítve magunknak leballaghatunk a vízpartra, ahol a sekély vízben úszkáló halakat döfhetjük le, ám a siker így sem garantált. Táborhelyünk körül kisebb kerteket is gondozhatunk, három-négy nyulat befogva rögtönzött karámot is építhetünk, így biztosítva a napi fehérjebevitelt. Később már komolyabb struktúrákat is felhúzhatunk: masszívabb kunyhót, rönkökből álló kerítést a védelemhez, stb. Ám mindenhez nyersanyagok szükségesek, a program tucatnyi összetevőt ismer az egyszerű ágakon és köveken kívül, amiket kombinálni kell egymással, majd ha minden összevág, indulhat az építkezés. Nekünk kell kiválasztanunk a leendő építmény helyét és irányát, a rendszer egyszerű és intuitív. Fontos tudni, hogy egy-egy tákolmányt nem két perc felhúzni, sokszor napokig el leszünk foglalva, míg a szükséges alapanyagokat össze nem gyűjtjük. Hiába hatalmas a játszótér, a táborunk helyzetét mindig látjuk a képernyőn, így eltévedni sem fogunk.


Leírva mindez jól hangzik, a játék viszont kíméletlenül megtorolja a figyelmetlenséget. Ha éhesek vagyunk, állóképességünk is csökken, így egy szimpla fa kivágása is megoldhatatlan feladat lehet. Nem beszélve az előre nem látható tényezőkről: ha a nagy fúrás-faragás közben kap el minket a felhőszakadás, de nincsenek összetevőink egy melengető tábortűzhöz, meg vagyunk lőve. Ráadásul az erdő korántsem lakatlan. Egy emberevő törzs otthona ez, akik kíméletlenül lecsapnak a betolakodókra. Már az első nap megpillantottam őket, egy apró nádkunyhóból álló falucskában éldegéltek, bár messze a lezuhant repülőtől. Biztonságos távolból figyeltem a három férfit és egy nőt. Járták a környéket, pár órával később feltűnt nekik, hogy bemerészkedtem a területükre. Nem támadtak egyből, kíváncsian méregettek a távolból. Aztán egyre közelebb és közelebb jöttek, a szívem a torkomban dobogott. Minden bátorságom elillant és menekülőre fogtam. Ne hagyjunk nekik időt bátorságot gyűjteni!


Szép távolságot megtettem, mire visszakullogtam a táboromba, szerencsére a kannibáloknak nyoma sem volt. Éjszaka viszont léptek hangjára riadtam, tudtam, hogy ott lapulnak a sötétben. Hirtelen egy magas, fenyegető alak kitört a bokrok közül. Habozás nélkül, némán nekem rontott. Viszonoztam a pofonokat, majd a fickó elszaladt, mire egy másik támadt rám, immáron a hátam mögül. Tudtam, hogy a túlerő hamar győz, így torkom szakadtából futottam - nem érdekelt, hogy az orromig sem láttam, az erdőből kísérteties hangok szűrődnek elő, vissza sem néztem. Hiába építettem napokig a táboromat, tudtam, hogy az inzultusok napról napra gyakoribbak lesznek – főleg, hogy miután megtámadtam az egyik emberevőt, nem felejtenek el. Jó távol kell felhúznom az új bázisomat, hátrahagyva a felhalmozott készleteimet, de nincs garancia arra, hogy békén fognak hagyni.


A kannibálokkal való találkozás valóban zsigeri félelemmel párosul A DayZ zombijai semmik hozzájuk képest. Amikor a nap közepén szorgoskodunk, belefeledkezve a tennivalóinkba, s a távolból egy sötét alak tűnik fel a szemünk sarkában, hirtelen megáll bennünk az ütő, s erre a zene is rájátszik. A konfrontáció előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik. A harcrendszer nem eléggé kidolgozott: egy gomb szolgál a támadásra, egy a védekezésre, rá kell jönnünk a megfelelő ritmusra. A botok nem túl hatékonyak, ám idővel durvább fegyverekre is szert tehetünk. Egy ellenfelet még csak-csak legyőzünk tucatnyi baltacsapás után, de két-három vadember már nehéz dió – a húzós szituációkban még mindig a menekülés a legjobb alternatíva. Azért mi is bekeményíthetünk: a kannibálok levágott testrészeiből torz szobrokat állíthatunk a táborunk szélén, ami előre figyelmezteti ellenségeinket arra, hogy nem érdemes ujjat húzni felünk – az elrettentés tényleg beválik, az inzultusok száma érezhetően csökken.


De mi van akkor, ha mi húzzuk a rövidebbet? Egy sötét és nyirkos barlangba kerülünk, amely tele van a törzs korábbi áldozatainak kegyetlenül megcsonkított maradványaival. Ez lenne az éléskamra, mi pedig a következő vacsora. Legyengülve, öngyújtónkkal a kezünkben megkereshetjük a kijáratot, a hasznosítható tárgyakat magunkkal cipelve. Ha szerencsénk van, újra meglátjuk a napfényt, visszabotorkálhatunk a táborunkba, de a hátizsákunkban összegyűjtött cuccokról lemondhatunk.  Reméljük, hogy a végleges változatban kapunk némi történetet is; jó lenne kiszabadítani az elrabolt gyermekünket, netán leszámolni az egész ellenséges brigáddal, de ez még a jövő zenéje. A The Forestben rengeteg lehetőség rejlik és a sikert nem adják olcsón. Harcolunk, menekülünk és gyűjtögetünk a túlélésért. Lehet, hogy csak pár percig maradunk talpon, az is lehet, hogy napokig, vagy hetekig tart ez a hátborzongató kaland, és soha nem leszünk biztonságban. De azt ugye mindenki sejti, hogy vérszomjas kannibálok mellett maga a természet jelenti az igazi veszélyt.


A korai verzióban (0.02b) még számos hibával találkozunk. A megjelenés utáni napokban még menteni sem lehetett, most is gyakoriak a képi hibák, a tereptárgyakba való beragadások, és az építkezés sem megy mindig simán, ráadásul a framerate is gyakran leesik 25-30 fps köré. Ettől eltekintve a 14,99 eurót kóstáló The Forest folyamatosan finomodik, újabb funkciók kerülnek bele, és bár amit eddig láttunk az kevés, mindenképp bizakodásra ad okot. A játék olykor kegyetlen, máskor igazságtalan, de iszonyatos sikerélményt ad, amikor a kitűzött céljaink a szemünk előtt valósulnak meg, vagy élve kievickélünk egy reménytelen rajtaütésből. Ha az alkotás egyszer beérik, valódi túlélőjáték lesz belőle, amelynek világa állandó fenyegetésben tart, elvégre nem mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán.