Through the Woods teszt

Tavaly nyáron sikerrel zárult a Through the Woods Kickstarter-kampánya, az oslói stúdió viszonylag gyorsan, bő két és fél hét alatt hozta tető alá a projektet. Ez a srácok első játéka, szerencsére az inspirációért nem kellett messzire menniük. Hamisítatlan túlélőhorrort ígértek nekünk, amely a skandináv mitológiára épül, miközben egy gyermekét elveszítő anya drámájával ismerkedünk meg. A mechanika azonban sajnos roppant döcögős, ráadásul az anyag inkább a sétaszimulátorokhoz áll közelebb, nem pedig a klasszikus Resident Evilökhöz. Gyakorlatilag csak végig kell rajta menni, túl nagy változatosság nincs benne, de pár óra erejéig meg tudja ragadni az embert.

Az anya és tízévesforma kisfia, Espen gyakorta kirándulnak a norvég erdőben, egy tóparti bungalóban. Sajnos közös sétára nem sok idő jut, Karen folyamatosan a házban dolgozik, és addig Espen a környéken lófrál. Egy reggel azonban az asszony arra ébred, hogy fia nincs vele, a legrosszabb érzés keríti hatalmába. Éppen kiszúrja, amint a gyerek egy szakállas férfi csónakjába száll be a mólóról, és hősnőnk hiába ered utána a hűvös habokba, nyomukat veszíti. A szemközti partra átevickélve már csak a sűrű vadon zeng panaszosan, egyedül maradt. Anyai ösztöntől fűtve elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, de felkutatja az elrabolt fiút.

Szóval megvan az inspiráció, hogy menjünk tovább és tovább a nyitottnak látszó, de valójában teljesen cső pályákon. Az az egy-két leágazás mindig találkozik a fő ösvénnyel, netán egy barlangban lyukadunk ki, és eltéveszteni sem lehet az irányt. Továbbá Espen hátrahagyott holmijait megtalálva tudjuk, hogy jó úton járunk. Amikor nyugi van, akkor bele lehet feledkezni a táj szépségébe. Az őszi erdő a lenyugvó nap fényében tényleg impozáns, a távoli horizonton hófödte hegyek tűnnek fel, másutt egy patak szeli ketté a vidéket, kár, hogy még a lábunkat sem tudjuk beledugni. Bizony, ha a tereptárgyak nem, ott a láthatatlan falak jelzik, hogy bizony letértünk az útról. Ez 2016-ban szinte már aljas húzás.

Nem mondom, ennek ellenére tényleg elveszettnek érezzük magunkat a sziklás-erdős tájon. A felfedezés során különféle jegyzetekre bukkanunk a régi viking falvakban, ahol a különféle népi hiedelmek és mondák elevenednek meg előttünk, roppant zavarosan. Itt jegyezném meg, hogy a korabeli házak nem épp a változatos elrendezésről voltak híresek, de amikor már a tizedik, ugyanúgy kinéző viskóba térünk be, az kicsit kiábrándító tud lenni. Hamar rádöbbenünk arra, hogy nem ez az első gyerekrablás a környéken, a középkorban volt egy figura, aki miatt esténként zárni kellett az ajtókat.

Néhány település szomorú sorsról beszél, a jarl csarnokában fellógatott mumifikált holtestek csüngenek - bizony kemény időket vészeltek át az északi népek, nem mindig csak a dicső harcról és hódításról szólt az élet. És persze egyre több információt olvashatunk a mitológiai lényekről, melyek nagyon is valóságosak a Trought the Woodsban: még szerencse, hogy az ősök leírják, mit kell tennünk, ha összefutunk egy rémmel, így nem kell egyből a sötétben tapogatóznunk. Ezek az apró sztorik kellően színesek, de nekem úgy tűnt, hogy az írók csak egymásra dobálták őket, hiányzott egy jól követhető, erős narratíva.

Amikor az éj leszáll, már csak az elemlámpánk fényére hagyatkozhatunk, elvégre fegyverünk nincsen. Egy tíz méter magas trollal pedig nem tanácsos ujjat húzni, panaszos ordításait már messziről kiszúrjuk, közelségéről pedig hangos léptei tanúskodnak. A cél az, hogy valahogy elkerüljük őket, ha a lopakodás nem vezet sikerre, a futás már inkább. A végigjátszás alatt csak egyszer futottam az egyik karjaiba, ami sokat elárul e lények intelligenciájáról. Több kihívással kecsegtetnek a draugrok és azok a fürge lények, akik ellen csak az hatásos, ha a lámpák fényével a képükbe világítunk. Sajnos ez nem mindig jön össze, lévén hiába célzunk jól, a program ezt figyelmen kívül hagyja és mégis nekünk ugrik a szörny. Frusztráló tud lenni, hogy saját hibánkon kívül halunk meg, és nem tudjuk távol tartani tőlünk a bestiákat, pedig ez sokszor előfordul majd.

De nem ez az egyetlen hiba a Through the Woodsszal. Hősnőnk arca túl merev, a mozgás animációja darabos, ráadásul a pocsék angol szinkron miatt még a drámainak ható monológok is unalomba fordulnak. Ráadásul a játék már egy óra után monotonná válik, az ellenfeleket kiismerjük, nem kapunk új használható tárgyakat, magyarán semmi sem változik a négyórás játékidő alatt. A hangok viszont tényleg baljóslatúak, az erdőben megannyi apró neszre kapjuk fel a fejünket, az ajtók pedig roppant vészjóslóan tárulnak fel. Ha az amúgy végig nyomasztó atmoszféra nem ránt be elsőre, akkor nagyokat ásítasz majd. Nincsenek igazán hátborzongató pillanatok sem, a pontatlan irányítás a feszesebb jelenetekből is kiöli a feszültséget. Mindezek tetejébe a Unity Engine-t sem sikerült optimalizálni, még bivaly erős gépeken is a béka ülepe alá esik a framerate.

Annak ellenére, hogy egy szokatlan és meseszép közegben játszódik a Through the Woods, roppant fapados élményt szállít, a jó ötleteket gyér megvalósítás sújtja, és a technikai problémák miatt sem volt problémamentes az Antagonist debütje. A családi dráma és a hősnő nyavalygása unalmassá válik, a mitológiához pedig túl bátortalanul nyúltak a fejlesztők. Kiaknázatlan maradt a játék, kicsivel több pénzzel és csiszolásra fordított idővel csodát tehettek volna.

A Through the Woods PC-re jelent meg. A tesztkonfig: Intel Core i5-3570K, 8 GB RAM, GeForce GTX 660.