Dishonored: Death of the Outsider teszt

  • Írta: zoenn
  • 2017. szeptember 25.
Egy utolsó meló vár Daud tanítványára, Billie Lurkre. Meg kell ölnie a rejtélyes istent, a Kívülállót, akinek rengeteg vér és cselszövés tapad a kezéhez. A Dishonored-sorozat záródarabja csakis a sorozat legjobb elemeiből építkezik.

A francia Arkane Studios egy év alatt rakta össze a Dishonored 2 folytatását, amely tartalmilag jóval többet kínál, mint egy szimpla DLC. A készítők minden felesleges sallangot maguk mögött hagytak, és joggal feltételezték azt, hogy a veterán játékosnak már nem nagyon lehet újat mutatni ebben az intrikákkal és erőszakkal teli steampunk univerzumban. Mindent úgy válogattak össze, hogy egyből nyeregben érezzük magunkat: a pályaszerkesztés bődületesen jó, az eszközök is igazodnak az új főszereplőhöz. Ezúttal az írók is megerőltették magukat, komoly filozófiai mondanivalót is felfedezhetünk, ha odafigyelünk arra, hogy Billie mit miért csinál.

A nő már ismerős lehet számunkra, lévén az első rész kiegészítőjében és a Dishonored 2-ben is fontos NPC volt. Az események Emily és Corvo legutolsó kalandja után játszódik, a királynő és apja elhagyta Karnacát, de a bűn továbbra is mételyként fertőzi az utcákat. Billie elsőként Daudot szabadítja ki - mentora a helyi bokszklub tömlöcének rideg vendégszeretetét élvezi. Némi feszült intermezzo után a kikötőváros partjainál horgonyzó hajón állítják fel haditervüket az egykori orgyilkosok: végezni kell az Outsiderrel, a korábbi események felbujtójával, aki bábként rángatta a jókat és a rosszakat is egyaránt, úgy osztogatta a Void képességet, ahogy neki tetszett.

Minden küldetés között látomásként megjelenik előttünk az isten, aki nem győzi hangoztatni, hogy esetleges halála nem jelent semmit, máshogy is pontot lehet tenni a történet végére. Billie-nek nincs vesztenivalója, Dauddal együtt készek arra, hogy maguk mögött hagyják a földi létet, vezekelnek korábbi tetteikért, és bosszút állnak a háttérben ügyködő zsarnokon.

A történet remekül nyit, ám később már érezhetően elfogy a szufla, a csavarok erőltetetté válnak, és a lezárás sem olyan, mint az elvárható lenne. Még szerencse, hogy a szinkronszínészek még a gyengébb narratívát is képesek élettel megtölteni. Rosario Dawson hangjában érezhető a fenyegetés, bármikor elhiszem neki, hogy ha az útjába állok, elkaszálja a lábam és kést döf a mellkasomba. és ne feledkezzünk meg Michael Madsenről sem, hiszen Daud érces, megfáradt hangjához kiváló választás volt.

Külön örültem a rengeteg ismerős arcnak, a Nameless-szekta tetovált tagjai mellett az egykori Brigmore-i boszorkányokkal is összefutunk, akik most remeteként éldegélnek, kegyvesztetten, gyászolva a dicső múltjukat. A városban szabadon kószálva is találkozunk pár érdekes alakkal, és a bérházakba érdemes benézni, rengeteg fura hobbinak hódoló fazon éldegél bezárkózva. Csak figyeljünk és hallgatózzunk!

Ezúttal csupán öt küldetést kapunk, a játék hossza így nagyjából a fele a Dishonored 2-nek – a 8-10 órát azonban esszenciális élménnyel töltötték fel a fejlesztők. A hatalmas nyitott pályák a mediterrán város olyan szegletére kalauzolnak, ahol korábban még nem jártunk. Esztétikai és művészeti szempontból most sem érheti szó a ház elejét, a helyszínek tömve vannak alternatív útvonalakkal, minden fontosabb pályának megvannak a saját jellegzetességei. Örömmel jártam be a legutolsó pincét is az elcsenhető javak vagy eldugott bonecharmok után.

Oké, talán olyan emlékezetes helyszín, mint a Dishonored 2 Clockwork Mansionje, nem lesz még egy, de hasonlóan ötletesből jó néhány akad. Tényleg kitettek magukért a pályatervezők, rengeteg úton közelíthetők meg az áldozataink – jó példa erre a harmadik, bankrablásra kihegyezett misszió. Az épületnek saját biztonsági rendszere van, amit többféle módon játszhatunk ki. Ezúttal nem köti annyira a kezünket a Chaos-rendszer, azaz, ha túl sok vért ontunk, akkor sem ítéljük teljes kárhozatra az adott negyedet, így nem kell figyelni a pacifista megoldásokra (kivéve, ha direkt erre gyúrunk), nyugodtan mixelhetjük a lopakodást és a mészárlást, ne legyünk restek rögtönözni!

Mi is Kiválasztottak vagyunk persze, de míg Emily és Corvo komoly morális dilemmába került, mielőtt gyilkolt, addig Billie egyáltalán nem finomkodik, ha vérontásról van szó. Természetesen ezúttal is végigvihetjük a játékot egyetlen élet kiontása nélkül is, de az már eszközeink számából is látszik, kaszabolni mindig élvezetes. Bal karunkból többféle (sima, kábító, tüzes) lövedéket lőhetünk ki csendben, és gránátokból is van egy csomó, olyan is, ami megváltoztatja a gravitációt, a levegőbe lökve az ellenfeleket, míg a Hook-akna mágnesként vonzza magához a gyanútlan őröket. A színes bőrű hölgy alap kardját is lecserélhetjük egy duplapengéjű változatra, amely egy erős csapással billenti ki egyensúlyukból az ellenfeleiket.

Billie természetfeletti képességei szerényebbek Corvóénál és Emilyénél. Három van belőlük, ami nem sok, de legalább remekül használhatók. A Displace hasonló a Corvo Blinkjéhez, azaz gyors teleportálást tesz lehetővé viszonylag rövidtávra, mégpedig úgy, hogy meg kell adnunk a végpontot is, és csak azután változtatunk helyet. Cserébe az érkezéskor eltorzítjuk a testünket. A Foresight aktiválásakor leállíthatjuk az időt és a testünkből kilépve feltérképezhetjük a pályát, látjuk, hogy merre néznek az őrök, és a felszedhető cuccokat is könnyebb megtalálni. Külön öröm, hogy szellemként még a Displace végpontját is kijelölhetjük, így olyan helyeket is megadhatunk, ahová alapból nem látunk rá. Végül a Semblance arra jó, hogy az ellenséget vagy NPC-t hátulról elkapva ellopjuk a delikvens arcát, mint Arya Stark, így ideiglenesen felvehetjük a személyiségét. Ezzel elsétálhatunk az őrök mellett és olyan helyekre juthatunk be, ahol már rég riadót fújtak volna. Persze míg mi idegen tollakkal ékeskedünk, addig kíméletlenül fogy a mana, így hosszabb távon nem nagyon működik a csel, és az őrkutyák szimatát sem tudjuk átverni.

A mana rövid időn belül újratöltődik, ezért nem kell elixírek elfogyasztásával bajlódnunk, és többet használhatjuk a Void képességeket, mint korábban. A játék elején már mindhármat megkapod, a bonecharmok csak egyszerű buffokként szolgálnak. A második Displace-pont elhelyezése meghálálja magát, így akár két őrt is elintézhetsz egymás után, mielőtt kihúznák a kardjukat. Gondolatolvasó szívünk nem lesz, helyette Karnaca közeli patkányainak „suttogását” értelmezhetjük, akik jó pár érdekes fülest adnak, hogy hol érdemes körülnéznünk. Billie amúgy sem szégyenlősködik, amikor egy jól fizető mellékküldetés van kilátásban. A helyi fekete piacokon nemcsak cuccokat vásárolhatunk, hanem rengeteg opcionális megbízást vállalhatunk el: ölhetünk pénzért, akár úgy is, hogy mindezt balesetnek álcázzuk. Gyúrhatunk a küldetések másodlagos céljaira is, például úgy kell elkábítanunk az összes őrt, hogy ne kapjanak riasztást – a türelmesebb játékosok hosszú órákat tölthetnek azzal, hogy a pálya végén a lehető legjobb statisztikát kapják.

És persze a rengeteg újságcikknek, poszternek és naplóbejegyzésnek hála még többet tudhatunk meg a minket körülvevő világról és az aktuális politikai viszonyokról, bűnözésről. Vagy csak simán járjuk az utcákat, biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb belefutunk valami váratlan szituációba, amiből hasznot húzhatunk. Külön öröm, hogy ha egyszer végigvittük a sztorit, második nekifutásra választhatjuk a Dishonored 2 főhőseinek képességeit is, amely alaposan megkavarja a játékmenetet.

Egy jól bejáratott taktika nem mindig vezet sikerre, és pont emiatt nagyszerűek az immerzív szimulátorok. Kísérletezések nélkül csak negyedannyira élvezetes a Dishonored: Death of the Outsider, szerencsére a fejlesztők is arra ösztökélnek bennünket, hogy ha kudarcot vallunk, váltsunk taktikát. Korábban ez nem mindig működött folyékonyan, vagy épp annyi időbe telt betanulni egy új dolgot, hogy idő előtt ráunt a játékos. Most, hogy Billie-nek csak három relatíve egyszerű képessége van, sokkal dinamikusabb az élmény, és érezhetően az akció felé billen a mérleg nyelve. Persze mindenkit megölni legalább annyira nehéz, mint észrevétlen maradni. A kettő közt van a járható út, és ebben a környezet adottságai is sokat segítenek. Szerencsére a mesterséges intelligenciát nehéz átverni, az őrök nagyon éberek, és minden cselekedetünkre ésszerűen reagálnak. Persze előbb-utóbb mindenkin ki lehet fogni. 

Az Arkane srácai kitettek magukért, a játék kellően élvezetes, a pályák felépítése egyszerűen zseniális, a karakterek érdekesek, de ez már korábban is így volt, nincs benne semmi újdonság. Persze sejthető, hogy a készítők nem egy ilyen félfolytatásban durrogtatják el a petárdákat, csak a meglévő alapokhoz adtak egy aromás fűszert. Mindazonáltal már érezhető, a stílus kezd kifáradni, hiába ég benne a tűz, már korántsem olyan eredeti a Dishonored, mint öt évvel ezelőtt. Ettől függetlenül továbbra is jó ránézni, művészi stílusa továbbra is eredeti, a steampunk világ jól átgondolt, a játékmenet pedig annyira kiforrott már, hogy bármikor újrajátszható, stabil élményt nyújt és kreativitásra sarkall.

A Dishonored. Death of the Outsider PC-re, Xbox One-ra és PlayStation 4-re jelent meg. Mi a Sony konzolján teszteltük.

2.
user101
Nekem már az első rész is 10 pontos játék volt és persze a második is! Imádom ezt a megjelenítési stílust, a világot, a hangulatot és a játék mechanika is messze túlszárnyalja az "aktuális sikercímeket" ... Szóval hajrá Arcane és így tovább. Basszus, ha ezek a srácok raknák össze a Half Life 3-at és a Valve tolna alájuk egy kis supportot, az lenne a világ legcsodálatosabb gamer eseménye, amikor megjelenne ! :DDD
1.
RangerFox
Nagyon jó újítások vannak benne, amik hiányoztak az előző két részből, az új képességek is érdekesek, a 8-9 óra játékidő is teljesen jó az árához képest. A hellblade, lost legacy és ez után elmondhatjuk, hogy igenis van értelme a 30 dolláros AA címeknek.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...