Extinction teszt

  • Írta: Daks
  • 2018. május 11.
Ötemeletes orkok döngetik Dolorum királyságának kapuit, a Ravenii-invázió megkezdődött. Az Extinction története egy magányos hős háborúját dolgozza fel, villámgyors csatákkal és tökéletesen felejthető eseményekkel.

A Maximum Games és az Iron Galaxy Studios legújabb játéka egy sosemvolt múltba kalauzol el minket. Míg az emberiség évezredeken át önmagával háborúzott - földért, aranyért és hatalomért -, addig a távolban sötét erők gyülekeztek, hogy végső csapást mérve ránk, eltöröljék civilizációnkat a világból. A pokol seregei már itt vannak, Dolorum királysága pedig az egyik utolsó emberi bástya, melyet csak mi védhetünk meg.

Hősünknek vérszomjas szörnyekkel és ötemeletes orkokkal kell szembenéznie. Avil ereiben azonban az ősök vére csörgedezik, gyermekkorától fogva pedig csak arra lett kiképezve, hogyha igazzá válik a jóslat, és eljön az invázió napja, képes legyen felvenni a harcot a megszállók ellen. Gyorsaságának, erejének és életen át tartó gyakorlásának, tanulásának köszönhetően pedig sikerrel tizedeli is a ronda pofájú idegeneket, elnyerve Yarrow király és hűséges szerelme, Xandra elismerését.

Dolorumban villámgyors csaták várnak ránk. Az Extinction szakít a hagyományosnak mondható akciójátékok történetalapú megközelítésével, és ez is okozza a bukását: öt-hétperces szcenáriók várnak ránk, frusztráló feladatokkal, és egy sablonra épülő, mindig ugyanúgy legyőzhető főellenségekkel. Ne legyen kétsége afelől senkinek, hogy az Extinction rossz játék lett. Itt nem számíthatunk gyönyörű vidékeken átívelő hatalmas kalandokra, vagy izgalmas fordulatokra - falvakat kell megvédenünk a folyamatosan támadó ellenségtől, és nagyjából ennyi is az egész.

A pályákat a főmenüből érhetjük el, sorszámozva, hogy lássuk, éppen hol állunk a végigjátszásban. Mindegyik egy kaptafára készült: ledobnak minket egy városba, ahol alvilági, zöld szörnyekkel kardozva civileket kell mentenünk, néha pedig szembe szállni a kapukat döngető orkokkal, és ha legyőztünk mindenkit, már jöhet is a következő megbízás. Mindez pedig semmi élvezetes, értékelhető kihívást nem rejt magában.

A parasztok életének megóvása rettentően frusztráló. Szerencsétlen emberek odagyűlnek egy teleportáló eszköz köré, amit mi tudunk aktiválni akkor, ha minden ellenséget legyőztünk a közelben, amíg pedig ez meg nem történik, addig ők csak ott állnak, és hagyják, hogy a szörnyek halálra karmolják és harapják őket. A taktika egyébként itt az, hogy minden szörnyet legalább egyszer meg kell suhintanunk a kardunkkal, hogy ránk figyeljenek, és ne a civilekre, majd néhányat hátralépve már meg is kezdhetjük velük a harcokat. Aztán ha megvan mindegyik, bekapcsolhatjuk a gépet, és mehetünk a következő állomásra, ahol ugyanez vár ránk - izgalmasan hangzik, ugye nem?

Az óriásokkal való harc ugyanilyen egyszerű és kiszámítható. Az ork megjelenik a város határában, először lerombolja a falat, majd elkezd nekiesni a lakóépületeknek, mi viszont lassíthatjuk az ámokfutását azzal, ha megmásszuk őt, és felvesszük vele a harcot. A csatákat itt sem bonyolították túl, csak oda kell menni az ellenséghez, leverni róla a páncélt, és levágni a fejét. Ami persze egyre nehezebb és nehezebb lesz. Eleinte mindenféle védelem nélkül érkeznek az orkok, majd hagyományos fapáncéllal kezdik védeni a kezüket, a lábukat és a mellkasukat, míg később lakatok és láncok óvta fém mellvérteket és harci sisakokat is viselnek már, egyszerre akár többen is rárontva a városra.

A sablonosság ellenére amúgy élvezetes ellenük harcolni. Bár inkább csak eleinte. Az orkok az Extinction egyetlen valamire való ellenségei, az erősebb páncélok leveréséhez komolyan meg kell küzdenünk velük, ha szabaddá tettük valamelyik végtagjukat, akkor azokat le is tudjuk vágni, míg ha mondjuk a hátukon, vagy karukon felmászva próbáljuk meg a nyakukat támadni, akkor simán lecsapnak minket, mint egy legyet. Ilyenkor sokszor viszont frusztrálóan messze éledünk újjá tőlük, és mire visszaérünk, már a lábukat és kezeiket is visszanövesztették. Viszont a lényeg, hogy ha minimálisan is, de izgalmasak tudnak lenni a harcok.

Hősünk irányítása egyébként nem rossz. A mozgása gyors és kiszámítható, tud falon futni, mindenféle levegőben bemutatott támadást véghezvinni, a nagyobb csapások pedig belassíthatóak, így könnyítve meg a pontos célzást. Hűséges kardján kívül egy csáklyát visz még magával a csatába, amivel könnyen fel tud kapaszkodni az orkokra, és fákon, épületeken is át tud lendülni, csak Yarrow király, és Xandra ne idegesítenének folyton. A két mellékszereplő folyamatosan kommenteli a csatákat, ugyanazokat a tőmondatokat ismételve újra és újra, szidva is hősünket, ha elront valamit. Lelőni őket meg nyilván nem lehet.

A környezet egyhangú és szomorú. Mindig ugyanolyan hangulatú, ugyanúgy kinéző falvakban vagyunk, hegyekkel és erdőkkel körbevéve, mindez pedig minimálisan változik csak a végigjátszás során. A házak mondjuk rombolhatóak, ha megjön az ork, amire nyilván szükség is van, még ha mindegyik egy megadott módszer szerint dől is össze, szörnyen béna viszont, hogy a készítők milyen látványosan spóroltak a munkával. Folyton ugyanazokat a játékelemeket és textúrákat látjuk újra felhasználva, a házak ablakai mellett ugyanott vannak a repedések és a leütött foltok, legfeljebb elfordítják, vagy tükrözik őket, ennyi az egész.

Pozitív dolog viszont, hogy van a játékban karakterfejlődés. A csatákban szerzett tapasztalataink skillpontokat érnek, amit meglévő dolgaink erősítésére, és új dolgok vásárlására költhetünk el, növelve támadásunkat, életerőnket és képességeinket. Apró érdekesség pedig, hogy pontjainkat a mellékküldetések is emelik. Minden pályán kapunk részfeladatokat: öljünk meg legalább 25 szörnyet, csonkítsuk meg az orkot a legyőzése előtt, teljesítsük a pályát meghalás nélkül, vagy öt percen belül - és még sorolhatnám.

Az egyjátékos kampány mellett nyomható még néhány játékmód. A játékról elnevezett Extinction például rögtön hullámokban támadó ellenségeket vonultat fel ellenünk, respawn nélkül, a cél pedig mi más is lehetne, mint minél több szörnyet megölni, mielőtt magunk is elpatkolnánk. A Skirmishben random pályákon harcolhatunk ellenfeleink ellen, míg a Daily Challenge naponta változó feladatokkal, ellenfelekkel és pályákkal várja a játékosokat. Multiplayer nincs és co-op sem, bár azt mondom, hogy nem is baj. Nem is terveztem annál többet nyomni, mint amennyi a cikk megírásához kell.

Az Extinction nem jó játék. Az egészet az ölte meg, hogy nincs benne történet-vezérelt játékmód, nem kalandozhatunk, és nem csinálhatunk semmit azokon az öt-hét perces csatákon kívül, amiket feldob nekünk a játék. Pedig az orkokkal való harc nem rossz, és egyébként maga a játékvilág is szerethető, emlékeztet is az Attack on Titanra. Azonban mindent összevetve az biztos, hogy egy forintot nem adnék érte, és nektek sem ajánlom.

Az Extinction PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi Xbox One-on próbáltuk ki.

5.
Blueberry
Pedig még a legelső trailer jól nézett ki
4.
Jó teszt lett, s el is hiszem, hogy spóroltak a munkával.
Ilyen random egymásra dobált pályákon alapuló játékokkal amúgysem szoktam játszani.

A borzalmas AI, hogy odagyűlnek a parasztok egyhelyre meg a legkeményebb frusztrációk között van a videójátékok hibájáiról szóló ranglistámon.
A fegyver meg egy kard és hozzá a csáklya?

Na menjenek a francba, csak meg ne lássam majd véletlenül valahol, hogy esetleg magas áron kínálják.
3.
NemecsekErno
Nahát, biztos?
A trailer alapján vártam azért, hogy jó lessz....
2.
Yanez
Azta! Azt hittem ez egy jó game lesz, de ez most jól pofáncsapott!
1.
kastorhun
Gondoltam hogy nem lesz egy 10/10-es játék.
De azért reméltem hogy legalább a 7 vagy pontot eléri, picit csalódott vagyok.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...