A Fallen Flag Studio csapatát semmiképp sem vádolhatjuk meg a kreatív névadás vádjával, cserébe viszont a hangzatos címek helyett minden erejükkel a játékmenetre és a külcsínre fókuszáltak. Ennek meg is lett az eredménye, hiszen az Eldest Souls már első pillantásra rabul ejtheti a pixel art műfaj szerelmeseit, ha pedig bevonzott a kellemesen retrós, 16-bites világa, akkor már nincs visszaút, és kezdetét veheti egy istenségekkel gazdagon meghintett gyötrelmes kaland.
A szolgasorba taszított emberek évszázadokon át tartó szenvedés után megelégelték a fájdalmat, és fellázadtak az őket rabigában tartó istenek ellen. A csatát megnyerték, a hatalmas lények pedig láncra verve vonultak be a Citadella falai közé, viszont a bosszú lángja már ott égett bennük, és csak idő kérdése volt, hogy mikor törnek ki a börtönük falai közül. A sötétség erejét használva végül rászabadultak az egykoron virágzó világra, ahol mára már minden az enyészeté lett, és ezzel együtt az emberiség is a kihalás szélére került. Az egyetlen esélyük egy harcos maradt, aki hatalmas pallosával igyekszik leszámolni a még állva maradt Ősi Istenségekkel, így érve el a végső győzelmet.
A játék világa, illetve a háttértörténet meglehetősen érdekes lett, amit a soulslike-játékokhoz hasonlóan különféle felvehető tárgyak leírásából, valamint NPC-k elbeszéléséből fogunk megismerni. Utóbbiak ráadásul még különféle mellékküldetésekkel is megbízhatnak minket, amiket ajánlott elvégezni, mert a jutalomként kapható tárgyak sokszor meg fogják könnyíteni, vagy épp menteni az életünket. És bár a bejárható helyszíneken nem fogunk találkozni sima ellenfelekkel, a tíz istenség még a begyűjtött extrákkal sem lesz sétagalopp.
Ezek a harcok kétségkívül a játék fénypontjai, ami egyrészt maguknak a főellenfeleknek köszönhető, másrészt pedig a harcrendszernek, ami nemcsak tűpontosan működik (azért egy kontroller melegen ajánlott), hanem még ötletes is. A sima csapkodással sokra nem fogunk menni, itt bizony taktikázni kell, összefűzni a mozdulatainkat, aminek hála a csaták inkább egy pörgős táncra emlékeztetnek. Elsőként a legfontosabb az állóképességünk menedzselése, mivel az elérhető három rubrika hamar kiürül, és kínkeservesen lassan töltődik vissza. Sajnos ezek mennyiségét később nem tudjuk növelni, cserébe viszont a vetődésen kívül nem használja más, így például csapkodhatunk folyamatosan, hősünk nem fog elfáradni.
Ha már az ütéseknél tartunk, összesen kétféle csapást használhatunk a csaták során, az összefűzésük pedig kulcsfontosságú lesz a hosszabb élet reményében. Az egyik egy sima suhintás, ami gyors ugyan, de cserébe alig sebez, míg a másik egy rohamozó támadás, ami már komolyabb számokat produkál, viszont van egy kis feltöltési ideje. Utóbbit érdemes gyakran bevetni, mivel a sikeresen bevitt sebzés fejében növekedni fog a bloodthirst-szintünk, ami ha elér egy bizonyos mennyiséget, akkor jóval hatékonyabban rombolhatjuk le az ellenségünk életerejét. Külön poén, hogy amíg aktív a vérszomj, addig még gyógyulhatunk is a folyamatos sebzés fejében, szóval a csík magasban tartása nemcsak ajánlott, hanem egyenesen kötelező, főleg, mivel semmilyen más módon nem nyerhetjük vissza az eltékozolt életpontjainkat.
Sebzésből pedig lesz bőven, mivel a ránk váró főellenségek nem bánnak majd velünk kesztyűs kézzel, és mindegyik tarsolyában akad egy-két olyan trükk, amikkel pillanatok alatt ledarálják az elsőre soknak tűnő életcsíkunkat. Az előttünk tornyosuló tíz istenséget ugyan nem gondolnánk soknak, de mindegyik teljesen egyedi támadásokkal igyekszik eltiporni, ráadásul nagy részük több fázison keresztül boldogít majd minket. Ha pedig legyőztük az összeset, akkor irány a New Game+ mód, ahol semmi sem lesz ugyanolyan, hiszen minden egyes szörny új mozdulatokkal operál, így újra kezdetét veheti a betanuló fázis. Ekkor azonban már könnyebb dolgunk lesz, hiszen velünk együtt a karakterünk is fejlődik, sőt, három teljesen eltérő skillfán oszthatjuk el a megszerzett pontjainkat. A rendszer elég jól működik, rengeteg különböző kombinációt hozhatunk létre, ha pedig mégsem tetszene a kiválasztott útvonal, akkor bármikor újraoszthatjuk az egészet, így sarkallva minket többféle build kipróbálására.
Szerencsére a játék audiovizuális téren sem okoz csalódást, a 16-bites látványvilág elképesztően jól néz ki, ráadásul ehhez egy ugyancsak kifogástalan hangszekció társul. Ugyan szinkront nem kapunk, egyes karakterek duruzsolnak ezt-azt, ami remekül illik bele az összképbe. Egyedül talán az irányítás az, ahol akadtak gondjaim, de nem kell semmi komolyabbra gondolni. Karakterünk hajlamos beakadni bizonyos helyekre, ami a világ felfedezése esetében idegesítő, viszont harcok közben már inkább frusztráló. Szintén ide tartozik, hogy hősünk közlekedése nem éppen szélvészgyors, és bár a bejárható helyszínek nem nagyok, így is sokáig fog tartani keresztülszelni rajtuk. Utóbbiak egyébként eléggé eltérőek és kifejezetten szépek lettek, cserébe alig van rajtuk valami, ami bizonyos szintig a történetből következik, de még így is kissé üresnek éreztem őket.
Ezeket leszámítva azonban egész kellemes kis meglepetés lett az Eldest Souls, ami ugyan műfaja okán nem lesz mindenki játéka, viszont aki mazochista és imádja, ha fáj, az garantáltan nem lőhet vele mellé. Bár a tíz legyőzendő istenség elsőre nem tűnhet soknak, a New Game+-ban megjelenő változások miatt bőven megéri akár többször is végigjátszani, közben pedig legalább ki lehet próbálni pár elmebeteg karakterötletet. Mindent összevetve tehát egy igazi kis indie gyöngyszemmel van dolgunk, ami ráadásul nyomott árcédulával terpeszkedik a boltok polcain, ennyiért cserébe pedig ennél jobb gyötrelmet keresve sem találhatunk.
Az Eldest Soulst mi PC-n teszteltük, de emellett megjelent még PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X-re és Nintendo Switchre is.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.