Life is Strange: True Colors teszt

  • Írta: gorien
  • 2021. október 8.
Alex Chen élete rendbe jönni látszik. A bátyjához költözik Haven Springsbe, hogy maga mögött hagyja a múlt árnyait. Amikor azonban a testvére rejtélyes körülmények között meghal, titkolt képességét is be kell vetnie a nyomozás során.

Jelent már meg annyi Life is Strange-játék (és tiszteletbeliként változatlanul idesorolnám a Tell Me Why-t is), hogy mint a Telltale-alkotások esetén, már előre jó képünk legyen arról, mire számíthatunk egy-egy új epizódtól, készítse azt a Dontnod vagy a Deck Nine. A főhősök tinédzserek/fiatal felnőttek, a közeget egy elszigetelt, amerikai kisváros adja, lesz valamiféle szuperképesség benne, illetve „a cselekményt befolyásoló” döntéseket kell hoznunk indie dalok aláfestésére.

A Life is Strange: True Colors ezeket a jegyeket tekintve nem lóg ki a sorból, ugyanakkor néhány szempontból formabontó is. Ez az első fősodorbéli Life is Strange, amit a Before the Stormmal bizonyító Deck Nine készített, ráadásul a számozást alcímre cserélték. És ez az első Life is Strange-évad is, amelynek nem kell várni a részeire – megmaradt az epizodikus bontás, de ezúttal már megjelenéskor végigjátszhatjuk őket egyhuzamban.

A történet a coloradói Haven Springs idilli városkájába vezet, amit Gabe Chen évekkel ezelőtt azért keresett fel, hogy nyomára akadjon az édesapjának. Őt ugyan nem találta meg, de barátokra és otthonra lelt, ezért bízik abban, hogy rég nem látott húgának is megadatik ugyanez, ha hozzá költözik – így lép a képbe a főhős, Alex Chen.

Alexnek nehéz élete volt, ide-oda sodródott az árvaházak között, de igazán a különleges képessége szigetelte el az emberektől. Képes ugyanis nemcsak ráhangolódni mások érzéseire (és némileg hallani az azokkal kapcsolatos gondolataikat), de át is éli őket, ami ahhoz vezet, hogy a saját érzelmei fölött veszíti el az irányítást. Amikor egymásra találnak Gabe-bel, az Alex számára is tiszta lapot jelenthet.

Az egymásra találás öröme azonban rövid életű – Gabe egy hegyi balesetben életét veszti. Alex biztos benne, hogy nem egyszerű szerencsétlenség történt, ezért Gabe két barátjával, Ryannel és Stephfel nyomozásba kezd. Az ötepizódos kaland során Alex megtanulja más színben látni a saját képességét, amely ugyan a segítségére lesz a nyomozásban, de az ereje révén ő maga is képes lesz másokat megsegíteni.

A Life is Strange-játékokban láttunk már időirányítást, telekinetikus képességeket (és telepatikus emlékidézést, ha a Tell Me Why-t is számoljuk), ezekhez csatlakozik most Alex empata ereje, ami több szempontból is szokatlan. Ez a fajta beleérző képesség egy általánosságban is kevésbé használt szupererő, ellenben szinte adja magát, tekintve, hogy a játéksorozat milyen gyakran koncentrál a szereplői érzelmi világára, érzéseire.

Ugyanakkor Alex ereje nagyon különös helyzetben van a játékon belül. A Life is Strange első évadában Max képessége fontos játékelem volt, szerves része a játékmenetnek, nem csak a történetnek. A második évadban a szuperképességes mechanikát azzal dobták fel, hogy közvetlen kontrollunk nem volt fölötte: attól függően, hogyan cselekedtünk Seannal, Daniel akár kerek perec meg is tagadhatta, hogy használja az erejét, ami visszahatott a történetre. Ezzel szemben most a cselekmény jelentős részéből akár ki is lehetne vonni Alex képességét, és az események folyása hasonló volna.

Ez viszont nem azt jelenti, hogy ne lenne helye sehol, sőt a fejlesztők kifejezetten kreatívak voltak azoknál a jeleneteknél, amelyeknél az erő kerül a középpontba. Alapvetően amikor kellően erős érzelemmel találkozunk, azt egy színes aura jelzi: Alex kezdetben a szomorúság kékjét, a félelem liláját és a harag vörösét tudja megkülönböztetni. Egy gombnyomással átválthatunk egy olyan nézetbe, amely megjeleníti ezeket az aurákat, hogy utána elmerülhessünk az érzelmekben.

Az érzések áradhatnak személyekből, de kapcsolódhatnak tárgyakhoz is. Utóbbiak révén a játék szereplőiről kaphatunk teljesebb képet: egy falon lévő rúgásnyom, egy régi fénykép vagy esernyő sokat elárulhat valamelyik karakterről – ez az egyik gyűjtögetnivaló ezúttal. A Deck Nine tapasztalhatóan sok energiát ölt abba, hogy minél összetettebb, érzelmekkel feltöltött figurákat alkosson, ugyanakkor néha nem nehéz úgy érezni, hogy az egész gondolatolvasósdi csak színes szemfényvesztés, ugyanis a gyűjtögetésen kívül nem befolyásolja a kapcsolatunkat Haven Springs lakosaihoz. Az egész játék látványosan a kapcsolatokra, Alex beilleszkedésére épül, ezt azonban a cselekményvezetés csúnyán aláássa.

A Life is Strange-sorozat is azon játékok közé tartozik, amelyek indításakor ott virít az „a döntéseid befolyásolják a játék történetét” felirat – tudjuk, hogy ez a legtöbb játéknál milyen talmi ígéret. A Life is Strange 2 után, amiben az első évadhoz képest összetettebb következményháló volt, a True Colors sajnos visszalépés. Még nem tart ott, hogy csőjáték legyen, de nagyon kevés mozgásterünk van belenyúlni az eseményekbe, míg a befejezéshez képest Max és Chloe kalandjának bináris zárása szinte maga volt a szabadság. A korlátoltságnak sajnos Haven Springs is áldozatául esik: a korábbi kisvárosi helyszínekhez képest ennek alig-alig érezhető csak a hangulata, amit pedig általában jól eltalálnak a fejlesztők.

Lineárisabb történetvezetésű játéknak azonban a True Colors egyáltalán nem rossz. A Life is Strange-ek közül ez a legrövidebb, hiszen 10 óra alatt kényelmesen a végére lehet érni úgy, hogy a korlátozott felfedezés lehetőségével is élünk. Az ütemezése nem épp a legkellemesebb (számomra a második és a negyedik epizód a tartalma miatt különösen rövidnek érződött), ugyanakkor jobb is, hogy nem húzták szét a történetet, mert így legalább a feszessége megmaradt.

A dolgunk játékosként hasonló, mint az ilyen típusú játékokban: kapunk egy-egy helyszínt, amit körbejárhatunk, megvizsgálhatunk tárgyakat, beszélgethetünk emberekkel, el kell végezni néhány feladatot, és aztán mehetünk a következő jelenetre. Időnként jelentősebb döntéseket kell hoznunk (ilyenkor kimerevedik a kép, hogy feldobja a választásokat), máskor a párbeszédek alatt dönthetjük el, milyen választ adunk, és ennek hatása köszönhet vissza később. Eddig ez nagyjából az ismert sablon.

A True Colorsban erre jön extra rétegként az érzelmi sík. Időnként ez nem több néhány gondolatnál, amit meghallgatunk, máskor mellékküldetések következhetnek belőle: megtalálni egy diáklány kedvenc zenéjét vagy összehozni egy vonakodó szerelmespárt. Ám Alex képessége egyre fejlődik a játék során.

Kezdetben csak érzi az érzelmeket, később pedig irányítottan át is tudja venni őket, és azok a játék legkreatívabb szegmensei, amikor mások szemén keresztül látjuk a világot. Amikor Gabe barátnőjének fia rettegve bujkál a hegyen, mi is láthatjuk a szörnyet, ami megrémisztette, míg a demenciával küzdő virágárus „dimenziójában” minden kusza és darabjaira hullik. Túl kevés ilyen jelenet van, de ezek üdítőek – addig itt tartózkodunk, amíg az adott feladatot meg nem oldjuk. A játék végére pedig még arra is lehetőséget kapunk egyszer-kétszer, hogy valakinek megváltoztassuk az érzelmi állapotát.

A fejlesztők javára legyen mondva, hogy az érzelmeket nem vették félvállról, és tényleg tettek azért, hogy komplexnek ható szereplőket alkossanak. Senki sem csak dühös vagy csak szomorú, mindenki többféle hangulaton megy át, és ez a karakterinterakcióknak is jót tesz, mert kicsit realisztikusabb beszélgetések születnek.

Változatos szereplőgárdát alkottak ismét, néhány figura igazán szórakoztató a rövid képernyőideje alatt is. Az állandó karaktereknek hála a jóban-rosszban összetartó közösség érzetét sikerül is átadni, még így is, hogy Haven Springs maga nem bejárható a Black Lantern kocsmát és Steph lemezboltját leszámítva. Ám sajnos minden erőfeszítés ellenére sokan megmaradnak a háttérben, még két újdonsült barátunk, Ryan és Steph is alulhasznált. Emiatt a velük esetlegesen megvalósítható románc sem hat igazán kielégítőnek – ezen a fronton megbosszulja magát a rövid játékidő.

A főszereplő ellenben jól sikerült, szép coming-of-age sztori kerekedik abból, hogyan fedezi fel Alex a lehetőségeket az életét addig megkeserítő képességében. Szokás szerint neki is van naplója, amely ismét olyan egyedi, mint minden Life is Strange-hősé. Alex nem az eseményeket jegyzi, hanem azokat a pillanatokat, amikor összekapcsolódott mások érzelmeivel, és még kis dalocskákat is firkál. A Gabe-bel való köteléke is nagy figyelmet kapott, ami az egyik legrealisztikusabb kapcsolat a játékban. A testvéri szeretet, az ehhez kapcsolódó gyász és emlékezés gyönyörűen végigvonul az epizódokon, folyamatos melankóliát biztosítva a történetnek.

A keserédesség azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének örömteli, oldott vagy szívmelengető pillanatok a True Colorsban, sok remek jelenetet pedig sikerült minijátékokban megragadni. Alapvetően ilyenek azok is, amikor valakinek az érzelmi világában ragadva keressük az adott helyzetek megoldását, de Stephfel csocsózhatunk is, míg a legjobb a LARP-ozás (Live Action Role Play). A harmadik epizód nagy részét egy ilyen szerepjáték teszi ki, amely alatt fantasy köntöst ölt Haven Springs, és még a harcok is RPG-szerű nézetet kapnak. Még arcade-gépeket is találhatunk benne, amelyekkel kedvünkre játszhatunk.

A Life is Strange: True Colors egyszerre lép előre és hátra a szérián belül. Vizualitásában eddig ez a legszebb, kellően kidolgozott, következetes főszereplőt kapott, és minden szereplője olyan, akit egy kicsit a szívedbe tudsz zárni, ugyanakkor sok karakter alulhasznált, a kisvárosi atmoszférát ezúttal nem tudja szállítani, és a döntéseink most érik a legkevesebbet.

A rövid játékidőt alapvetően jól tölti ki, de nehéz nem észrevenni, hogy más Life is Strange-játékoktól többet kaptunk. Talán jobbat tett volna neki, ha tényleg hosszabb időközönként jönnek ki a részei, mint az elődjeinél, de több energia megy egy-egy epizódba… – igazából nem tudom megmondani, jobban jártunk volna-e. Ha elvonatkoztatunk a többi Life is Strange-től, akkor ez egy jó játék – nem kiemelkedő, de jó, és amit vállal, azt teljesíti. A többiekhez képest azonban elmarad.

Ezzel együtt mégis azt mondom, hogy érdemes adni egy esélyt Alex Chen kalandjának, mert egy jól összerakott történet, amiben nyoma sincs tinidrámának, és a középpontjába emelt érzelmekkel is éretten foglalkozik. A Deck Nine nem kezel jól minden elemet, de az általános melankólia így is üt, és egy bensőséges, olykor aranyos alkotás a végeredmény.

Wavelengths DLC

A Life is Strange: True Colors nem sokkal a megjelenése után ki is egészült a Wavelengths formájában. Ez a rövid történet nagyjából három-négy órányi játékidővel toldja meg az alapjátékot, amelynek afféle előzményeként szolgál – legalábbis Steph Gingrich szemszögéből. Stephfel a Before the Stormban találkozhattunk, azóta pedig Arcadia Bayből Haven Springsbe költözött.

Steph a helyi lemezboltban/rádióállomáson vállal munkát, mi pedig négy évszakon át kísérhetjük beilleszkedését a kisvárosba. A DLC voltaképpen egy kamaradarab, hiszen egyáltalán nem hagyjuk el az épületet: lemezlovaskodunk, rendezgetjük a boltot és jóst alakítunk a betelefonálóknak. Más szereplőkkel nem is találkozunk személyesen, de nem is kell, mert ez a kis kiegészítő arra jó, hogy Steph karakterében jobban elmélyedjünk, ha már a True Colors ezt nem végezte el.

Akik Steph miatt Arcadia Bay-vonatkozásokat vártak, azok itt találhatják meg a számításaikat: az egyik hónapot a visszaemlékezésnek szenteljük. A DLC hangulatvilágában, gondolatiságában hasonló az alapjátékhoz, de már csak a főszereplő okán is több lazaság és poén szorult bele. A barátság, az útkeresés témaként itt is visszatér, és egy leheletnyivel talán jobban meg is érinti az embert, mint a True Colors. 


A Life is Strange: True Colors tesztje a PC-s változat alapján készült, de emellett elérhető PlayStation 4-en, PlayStation 5-ön, Xbox One-on, Xbox Series X/S-en és Google Stadián. Nintendo Switchre is meg fog jelenni.

4.
NemecsekErno
Ami még kimaradt, hogy bár nem játszottam még ezzel a játékkal, de a teszt leirás nagyon jó és meggyőző lett, hogy gorien valóban próbálta is, nem csak a nemzetközi kritikákat forditotta le.

Még több tesztet gorien-tól, hogy visszahozza valamennyire a GK-nak a sok olcsó teszttel és túlpontozással elcseszett renoméját.
3.
NemecsekErno
Szerintem is rétegjátékról van szó. Nekem az első részt csak a sokadig nekikezdésre sikerült befejezni, mert nem volt kedvem a nyálas, hipster kölkök lelkizését hallgatni.

Aztán kiderült, hogy nem is arról szól, és végül megvettem az összes részt hozzá mert nagyon jó lett az összkép.

Ez is első blikkre úgy néz ki, mintha a PC brigád rakta volna össze a kisebbségi leszbikus amerikai tinédzser történetét, hogy mennyit kell majd szenvednie a beilleszedésért, amit csak a csodaerő tud segiteni.
Ha erről van szó, akkor kuka, de ezzel azt is aláirták, hogy sokan csak leértékelve, vagy bundle-be adnak majd neki esélyt, hacsak nem egy kisebbségi leszbikus amerikai tinédzser akarja majd végigtolni előrendelésben.
Biztos lesz olyan is, nekem meg még hátra van a LiS 2 addig.
2.
Scat
#1: A LiS játékokhoz mindig is kevés hsz érkezett.

A gamekapocs meg úgy jár a végén, mint a pcguru, ami cseszte frissíteni a honlapját, nem is látogatja már a kutya sem. Pedig itt azért még szerintem lenne igény a fejlesztésre, ellentétben a guruval, ahol a semminek már kár lenne.
1.
kopic
RIP Gamekapocs

Ennyire halott az oldal vagy pedig a jatek ennyire erdektelen? En elobbire tippelnek.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...