The Dark Pictures: House of Ashes teszt

A Supermassive Games csapata nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor elindította a The Dark Pictures Anthologyt, hiszen az volt a feltett szándékuk, hogy a horror különféle zsánereit segítségül hívva belénk fagyasszák azt a bizonyost.

Nos, hogy ez az eddig megjelent két epizóddal mennyire sikerült nekik, az személyes preferencia kérdése, azt viszont kár lenne vitatni, hogy mind az elhagyatott tengerjáróval operáló Man of Medan, mind a boszorkányperekkel riogató Little Hope képes volt meglepetéseket okozni, hol rossz, hol pedig jó értelemben véve. A szellemekkel való kísértést azonban ideje magunk mögött hagyni, hiszen a House of Ashes ismét csavar egyet a horror műfaj szerencsekerekén, hogy ezúttal a kissé akciódúsabb szörnyfilmek felé terelje el a mit sem sejtő játékosokat. Ennek köszönhetően a zsigeri félelemkeltés kissé háttérbe szorul, de nem kell aggódni, mert így is bőven lesz majd olyan pillanat a nagyjából hatórás kaland alatt, ami után érdemes lesz nadrágot cserélni.

2003-ban az amerikai műholdak a felszín alatt olyan járatokat fedeznek fel Irak területén, ahol vélhetően különféle hadászati anyagokat tárolhatnak. Mivel akkortájt igencsak puskaporos volt a hangulat arrafelé, ezért egy fedett akció keretein belül igyekeznek felszámolni a fenyegetést, a pár fős osztag azonban a helyszínre érve csak civileket talál. Azonban arra nem voltak felkészülve, hogy a helyi ellenállás már várt rájuk, így a csendes visszavonulás helyett egy parázs csatában találják magukat. Ekkor viszont földrengés rázza meg a környéket, a talaj beomlik a lábuk alatt, a túlélők pedig egy rég alátemetett sumer templom szomszédságában térnek magukhoz, ahol valami sokkal rosszabb vár rájuk, mint azt képzelték volna.

Az alapszituáció sok horrorrajongónak ismerős lehet, hiszen számos filmben kerültek már a hősök olyan szorult helyzetbe, ahol egyedül rettegtek a sötétben, de míg azoknál tehetetlen szemlélői vagyunk az eseményeknek, itt bizony minden egyes döntés a mi lelkünkön szárad. Összesen öt különböző karaktert vehetünk majd irányításunk alá, melyek mindegyike eltérő jellemmel bír, ráadásul nemcsak az amerikai oldal képviselteti magát. Nagy kár azonban, hogy meglehetősen sablonosak egytől egyig,  és ugyan a játék vége felé egyeseknek kissé árnyalódik a személyiségük, lesznek olyanok is, akik egyáltalán nem tudnak majd kitörni az érdektelenség homályából.

Ezen sokszor a szövegkönyv sem segít, mert rengeteg olyan dialógushoz lesz szerencsétlenségünk, amik a hiteltelenség és a logikátlanság okán könnyedén kidobhatnak minket az élményből - például amikor a rangon aluli katona mindenféle probléma nélkül mond ellent és oltogatja a vezetőjét. Szerencsére ez idővel javulni fog, ahogy beindulnak az események, valamint fogynak a feláldozhatónak ítélt karakterek, máris érdekesebbnek fog tűnni minden, ehhez azonban át kell vészelni a lassú és kissé hosszúra nyújtott felvezetést. Ha azonban letudtuk a kötelező köröket, és beszakadtunk a sötét járatokba, elkezdődhet a valódi borzongás, mert bár a katonai szereplők okán jóval több akciót fogunk kapni, a lőszermennyiségünk véges, a sötétségben megbúvó árnyak pedig nemcsak gyorsak, de még okosak is.

Pontosan emiatt érdemes lesz minden egyes lépésünket, valamint döntésünket alaposan megfontolni, feltéve, ha lesz rá elég időnk. A Supermassive Games játékaira jellemző felosztott és rengeteg irányba elágazó történet ugyanis itt is jelen van, sőt, sokszor az elsőre jelentéktelennek tűnő dolgok lesznek azok, amik a későbbiekben majd megkeserítik mind a szereplők, mind pedig a mi életünket. Hibázási lehetőségünk kevés lesz, viszont jó tudni, hogy sokszor az elrontott gombnyomkodás sem jár azonnali halálozással, sőt, olykor a legjobb megoldás az, ha egyáltalán nem avatkozunk közbe. Persze így is akadnak majd húzós QTE-szekvenciák, de nem kell megijedni, mivel az újonnan bevezetett nehézségi szinteknek hála jócskán megnövelhetjük a sikerességi rátánkat. Azért mindentől ez sem véd meg, de így legalább azok is belevethetik magukat a kalandba, akik nem rendelkeznek esportolókat megszégyenítő reflexekkel.

Ez utóbbi viszont nem az egyetlen nagyobb újítás a játékban, hiszen a készítők a már korábban többször kritizált kamerakezelést is átgondolták kissé. Ennek hála a rögzített szögeknek búcsút mondhatunk, helyette egy szabadon mozgatható megoldást kapunk, ami jóval nagyobb teret ad a felfedezésnek, ráadásul az irányításra is jótékony hatással van, amihez azért még mindig ajánlott egy kontroller megléte. Sajnos azonban hiába jó ötlet a hátunk mögötti kamera, a megvalósítás már hagy maga után némi kívánnivalót, ugyanis bizonyos helyeken képes beakadni a falakba, vagy kisebb tereptárgyak mögé, amit rendszerint csak az adott fejezet újraindításával tudunk orvosolni. Szerencsére ez nem fordul elő sokszor, de így is zavaró, és úgy hoz be egy további szintet a rettegésünkbe, ahogy nem igazán szeretnénk.

A félelemhez egyébként remekül asszisztál a megvalósítás is, na, nem a felszínen, ahol már-már kellemetlen a látvány, hanem miután lekerültünk a sötét járatokba. Onnantól kezdve ugyanis jóformán csak az elemlámpánk fényében látunk, és ez a javított fény-árnyék hatásoknak köszönhetően hihetetlen atmoszférát kölcsönöz a játéknak. Ugyan a földalatti helyszínek sokszor ismétlődnek, hiszen egy-egy karakter többször is végigflangál egy korábban már átvizsgált szekción, a változatosságra nem lehet panasz, amit tovább növel a megannyi gyűjtögethető extra. Utóbbiakat érdemes serényen fürkészni, hiszen amellett, hogy mélyítik az amúgy igencsak érdekes világot, sokszor bepillantást nyerhetünk velük a jövőbe, így kerülve el egy halálosabb szituációt. Sajnos sok alkalmunk nem igazán lesz csatangolni, sőt, lesz, hogy percekig csak mozizhatunk, de ez a széria sajátja, szóval aki belevág, az jobb, ha bekészít magának egy kis popcornt is a kontroller mellé.

A helyszínek tehát remekül építik tovább a hangulatot, ezzel szemben viszont a karakterek megvalósítása sokszor inkább rombolja azt, bár lehet, hogy valaki számára ez lesz az igazi horror. Alapjában véve nincs velük igazán baj, az animációk aránylag elfogadhatóak, és a színészek is kitettek magukért, viszont az arcuk mimikája gyakran teljesen megvadul, és olyan grimaszokat vágnak le, amiket még Jim Carrey is megirigyelne. Különösen igaz ez szegény Ashley Tisdale-re, aki hiába az epizód sztárja, szinte alig lehet felismerni, ráadásul a kidülledő szemeinek hála olyan, mintha folyamatosan mindenre rácsodálkozna. Ez azért is furcsa számomra, mivel ezzel a problémával a fejlesztők nagyjából az Until Dawn óta küzdenek, és azóta hiába cserélték le a motort a négyes Unreal-re, még mindig nem tudják megoldani normálisan.

Emiatt például hiába kapunk jó szinkronmunkát (Ashley Tisdale karakterének arabja azért megmosolyogtató), a szájra illesztés okán sokszor elképesztően röhejesen néz ki az egész, ami nem igazán segíti a beleélést. Pedig a hangszekció többi része igencsak küzd ezért, a zenék például remekül bújnak meg a sötétben, ahogy a különféle neszek sem tolakodnak a hallójáratainkba, de mégis képesek ránk hozni a frászt. Pontosan emiatt érdemes egy jobb minőségű fülessel nekiülni, csak aztán bírjuk idegekkel. Ha mégis kevésnek éreznénk magunkat ehhez, akkor sincs ok az aggodalomra, hiszen a korábbi részekből ismerős kooperatív lehetőségek egytől-egyig visszatérnek, így többedmagunkkal talán valamivel bátrabban vethetjük bele magunkat a sötét járatok felfedezésébe.

A Supermassive Games csapata számos olyan újítást hozott be a House of Ashesben, amik jót tettek a játéknak, viszont a megvalósítás még mindig felemás, sőt, számos olyan hiba visszatér az előző részekből, amit már jó ideje ki kellett volna javítani. Ezek közül kétségkívül a legszembetűnőbb az arcmimika, ráadásul nem is nagyon tudjuk figyelmen kívül hagyni, hiszen rengeteg olyan közelit kapunk, ahol a kamera direkt belemászik a színészek arcába, ami az érzelmi töltet növelése helyett sokszor csap át kellemetlen pillanatokba. Szerencsére a játék gerincét képező történet idővel kellően érdekes lesz ahhoz, hogy efelett szemet hunyjunk, addig viszont el kell jutni, ami azért sokszor követel meg az átlagosnál több kitartást az egyszeri játékostól - de higgyétek el, megéri. Ezektől függetlenül ugyanis egy kifejezetten jó interaktív horrorral van dolgunk, amin ugyan van még mit fejleszteni, de a hibáival együtt is a The Dark Pictures Anthology eddigi legjobbja, még ha annyira azért nem is volt magasan az a bizonyos léc.

A The Dark Pictures Anthology: House of Ashes megjelent PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük egy i5-4590, 16 GB RAM és egy GTX 1660 társaságában.

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...