The Dark Pictures: Little Hope teszt

  • Írta: Baloo
  • 2020. október 30.
Kincsvadászat helyett ezúttal egy átlagosnak tűnő tanulmányi kirándulás fordul véget nem érő rémálomba főhőseink számára a The Dark Pictures-antológia legújabb fejezetében, a Little Hope-ban.

A PlayStation 4 életciklusának első éveiben, egész pontosan 2015-ben a Supermassive Games szinte a semmiből robbant be az Until Dawnnal, ahol a koncepció amilyen egyszerű volt, olyan nagyszerű kalanddá vált. Adott volt egy abszolút B-kategóriás slasher horror összemixelve a David Cage-féle játékok stílusával, ami idáig nem hangzik túl izgalmasan, de ha belevesszük a képletbe, hogy a játékos döntésein múlott, hogy hány tinédzser éli túl az éjszakát, úgy máris érdekesebb képet festett az egész játék. Az interaktív mozinak csúfolt anyag hatalmas siker lett végül, amin felbuzdulva a készítők be is jelentették a The Dark Pictures Anthologyt, amelynek már itt is a második epizódja, a Little Hope.

Az antológia a fentebb részletezett sémát követi, azzal a nem elhanyagolandó különbséggel, hogy minden játék egy teljesen különálló, de mégis ugyanabban az univerzumban játszódó történetet mesél el a Kurátor tolmácsolásában. A fejlesztők első ilyen próbálkozása, a Man of Medan elég rémisztőre sikerült - a szó minden értelmében -, de ez nem vette el a kedvüket jelen tesztalanyunk összerakásától, amely most be is futott, méghozzá stílusosan halloweenre. Lássuk hát, hogy tanultak-e a srácok a korábbi hibáikból!

A sztori ezúttal nem négy kincsvadász, hanem négy egyetemista és a professzoruk körül bonyolódik, akik tanulmányi kirándulásuk alatt kénytelenek egy kisebb kitérőt tenni a nem túl jól csengő Little Hope nevű falucskába. Nem sokkal az elterelésük után azonban balesetet szenvednek, aminek következében a buszsofőrjüknek nyoma vész, és ha ez még nem lenne elég, valamiféle kísértetiesen áthatolhatatlan köd telepszik a környékre, ami olyan, mintha csak egyetlen irányba engedné őket haladni: az elhagyatott falu kelős közepe felé. Ez volt az a pillanat, amikor már csak a Silent Hill főcímdala hiányzott, hogy felcsendüljön, és összeállt volna kép, hogy mi volt a legfőbb ihletadó a Supermassive Gamesnek a Little Hope megalkotásánál.

Tehát a horrorhangulat - akárcsak az előző rész esetében - hibátlan, sőt, személy szerint nekem még jobban is tetszett a ködös falucska hátborzongató képi világa, mint a Man of Medan kísértethajója. Ez az érzés csak tovább erősödött bennem, amikor balszerencsés hőseink - a legszorosabb értelemben - kapcsolatba kerültek Little Hope 17. századi múltjával, aminek a korhű ábrázolására a fejlesztők kiemelt hangsúlyt fektettek. A történet ütemezése - bár ezúttal sem tökéletes - szintén jobbnak érződik, mint az antológia első fejezetében. Könnyen belefuthatunk egy pár megkérdőjelezhető jelenetbe, de ezeket valószínűleg a sokféle döntés és azok következményeinek összeillesztése eredményezi, ami egyszerűen az ilyen stílusú a játékok velejárója.

A karakterek is szerethetőbbre sikerültek a Little Hope-ban, akik közül kimagaslik a kvázi főszereplőt alakító Will Poulter, de Pip Torrens is visszatér a Kurátor szerepében, hogy ellopja mindenki elől a show-t. A többiekkel sincsen probléma - az alakításuk kifejezetten meggyőző -, de azért a kémia sajnos nem olyan erős a társaság között, hogy az külön említésre méltó legyen.

A játékmenetet tekintve fajsúlyosan nem igazán változott a The Dark Pictures: Little Hope, inkább csak tovább finomodott. Példának okáért végre gyorsítottak a karakterek sétasebességén, így nem fog egy örökkévalóságnak érződni az ötórás játékidő, amíg végiggyalogolunk rajta. Egyébként az egész játék gördülékenyebb lett, mint a Man of Medan, ami nagyban köszönhető a finomabb átvezetéseknek a dialógusopciók között, valamint a javított animációknak és kameranézeteknek. A közösség hangja is meghallgattatott, mivel ezúttal már egy apró figyelmeztetést kapunk a quick time eventek előtt, hogy azok ne érjenek minket felkészületlenül.

Minden más azonban maradt a régiben, így visszatér a szereplők közötti kapcsolatrendszer is, amely jelentősen befolyásolja a történet kimenetelét, de legfőképp azt - a döntéseinkkel párhuzamosan -, hogy ki éli túl a stáblistáig. Szerencsére a Little Hope-ban is jelen vannak az előző rész kooperatív megoldásai, szóval itt sincs semmi akadálya, hogy a kontrollert passzolgatva a barátainkkal egy kanapén osztozva rettegjük végig a kalandot. Az online játszható Shared Story mód is visszaköszön, ahol ismét olyan jeleneteket élhetünk át, amelyekről egyedül valószínűleg lemaradnánk, hiszen ilyenkor az egyik játékos az adott szekvenciában elszeparált karakterek fölött veheti az irányítást, míg a másik a brigád többi tagját terelgeti. Továbbra is sajnálom, hogy ez a játékmód nem játszható osztott képernyőn, ott is tökéletesen működne az egy időben, de két különböző helyen való rettegés.

Természetesen a túlzásba vitt jumpscare-ek is visszatérnek, amelyekkel kapcsolatban egy érdekes döntést hoztak a fejlesztők, ugyanis általában ezek lendítik tovább a történetet, és pontosan emiatt a játékos nem igazán ijed meg tőlük, hanem sokkal inkább várja őket a kíváncsiság miatt. Mindezt persze kellően látványos körítéssel együtt tárja elénk a Little Hope, a PC-s optimalizációra pedig még a megjelenés előtt kiadott tesztverzió ellenére sem lehetett panaszunk - így remélhetőleg konzolon sem ismétlődnek meg az előd idegtépő technikai problémái. A karaktermodellek nagyon élethűre sikerültek, ahogy a környezet is, csak kicsit túlzásba vitték a készítők az árnyékolást, ezért sokszor nehéz megcsodálni mindezt a nagy sötétség miatt. Amikor viszont pislákol egy halvány fényforrás, legyen az a hold vagy egy lámpa, akkor elégedetten gyönyörködhetünk a horrorjátékok alapvető kellékében: a fény-árnyék effektekben. A látvány mellett a zenék és a hanghatások is hozzák a kötelezőt, de semmiképp nem nevezném őket átlagon felülinek.

A The Dark Pictures Anthology: Little Hope gyakorlatilag minden téren fejlődést mutatott az elődjéhez képest, azonban ez még mindig nem elég, hogy elérje az Until Dawn szintjét. A történet klasszikus horrorsablonokból táplálkozik, de azokat ügyesen használva mesél el egy korrekt sztorit a hallgatóságnak - sajnos azonban a játékmenet továbbra sem elég változatos, hogy a rövid játékidő ellenére ne kezdjünk el néha ásítozni. Az erős atmoszféra és a döntések többféle kimenetele ennek ellenére könnyedén visszacsábíthatja egy-egy újabb végigjátszásra az arra fogékonyakat, viszont a cselekmény ismeretében lehet, hogy az élmény már nem fog olyan erővel hatni. Mindent összegezve így is magabiztosabban tudom ajánlani a műfaj kedvelőinek a Little Hope-ot, mint a Man of Medant. A két játék között végbement fejlődést elnézve pedig örömteli hír, hogy a stáblista utáni extra videó (illetve egy, a játékban fellelhető tárgy) arról árulkodik, hogy már javában készül az antológia harmadik etapja.

A The Dark Pictures Anthology: Little Hope PS4-re, Xbox One-ra és PC-re jelent meg. Mi az utóbbin teszteltük.

Kapcsolódó cikk

5.
strangerthingsfan
#4: :D bakerShovel pedig irgalmatlan fegyver:)
4.
Macifasz
#3: Hát...nem is tudom...atmoszféra tekintetében inkább Alan Wake a sötét, erdős részek és területek végett. A hangvétel meg nem komolyabb, mint egy tini horrorban, de azért nem az eszetlenül sikítozós, visítozós szinten, ahol péklapáttal csapnál agyon mindenkit. :-D
3.
strangerthingsfan
#2: mihez hasonlítanád leginkább? Alan Wake feeling? Esetleg Silent Hill?
Biztos nem annyira komoly hangvételű, bár ezt csak a tinádszer szereplőkből tippelem, lehet hülyeség.
2.
Macifasz
Ugyan még nem értem a végére, de már most ezerszer jobban tetszik, mint az első, amit egy idő után nagyon untam, és cirka fél évvel a megjelenés után fejeztem csak be, annyira nem vitt rá a lélek, hogy folytassam. Ez viszont nagyon betalált, a légkör, az atmoszféra, minden sokkal jobban tetszik.
1.
strangerthingsfan
teljesen jónak tűnik ebben a Silent Hill mentes korszakban.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...