Lassan már tíz éve annak, hogy kiverekedhettük magunkat Sztálingrád véráztatta utcáiról egészen Berlin ostromáig a Company of Heroes 2-ben, de ha még öregebbnek akarjátok magatokat érezni, akkor gondoljatok bele, hogy 17 éve szállhatunk először partra Normandiánál az RTS debütáló részében. Ennyi év kihagyás után - a különböző DLC-ket és kiegészítőket nem számolva persze - a széria rajongói feltételezhetően már alig várták, hogy újra csatlakozhassanak a hősök társaságához, ahol ezúttal a második világháború mediterrán napsütötte frontjaira szólítja őket a behívólevél.
Az egyjátékos kampányra ráklikkelve rögtön választás elé kerülünk: dönthetünk úgy, hogy az afrikai hadműveletekbe nézünk bele, ahol a klasszikus, lineáris-sztori orientált missziókban lehet részünk. Az újdonságra szomjazók viszont az itáliai térségben zajló csatákban is elmerülhetnek, ahol jóval kötetlenebb sorrendben küzdhetjük magunkat egészen Rómáig. Az előbbi a klasszikus Company of Heroes-élményt kínálja, míg az utóbbi az alaprecepthez hozzá kever egy leheletnyi Total War-hangulatot is.
A perzselő afrikai hőségben ezúttal a Sivatagi Róka, vagyis Erwin Johannes Eugen Rommel bőrébe bújhatunk, és az Afrika Korps csapatait vezényelhetjük többnyire a britek és szövetségesiek ellen. Sajnos mindezt nagyon kevés misszió alatt élvezhetjük - nem számoltam, de biztos, hogy tíz alatt volt a küldetések száma -, amik ráadásul fájóan rövidek is. Pedig a folyamatosan víz, utánpótlás és üzemanyaghiánnyal dacoló német tábornagy viszontagságait (és ügyes taktikai húzásait) parádésan keverték bele a készítők a küldetések felépítésébe. Az ütközetek közti történet egyébként a háború helyi elszenvedői szemszögéből lett elmesélve, amiben külön megsüvegelendő dolog, hogy mindegyik fél piszkos húzásai meglettek említve, és nem csak fekete-fehérre bontották le a háború szörnyűségeit.
Az olasz frontra viszont már az amerikai és brit csizmánkat felhúzva léphetünk, ahol mint említettem a valós időben történő összecsapások közti időintervallumot egy kis Total War-játékokból lopott világtérképen való taktikázással tölthetjük ki. A rendszer jóval áramvonalasabb lett, mint az ihletadó esetében, ami szerintem nem probléma, sőt, jobban is áll egy olyan játéknak, ami pörgősebb csatákkal hívogatja az RTS-ek szerelmeseit. Szerencsére azért nem kötik erősen a kezünket a szabályok, így habár minden út Rómába vezet, az már csak rajtunk áll, hogy melyik úton szeretnénk odajutni.
Érdemes például szem előtt tartani, hogy a brit, az amerikai vagy esetleg az olasz partizán felettesünk tanácsait teljesítjük, ugyanis ezek alapján nyithatunk meg újabb egységeket és skilleket, amivel még egyedibbé varázsolhatjuk az Olaszországban töltött időnket. Az újdonságokat egyedül az árnyékolja be, hogy a fő küldetéseket feldúsító tölteték feladatok a kelleténél jóval gyorsabban ónismétlődővé válnak, ami könnyen kidobja majd az élményből a legtöbb játékost.
Természetesen minden vérbeli Company of Heroes-rajongó tudja, hogy az igazán vérre menő csaták nem a mesterséges intelligencia, hanem a többi játékos elleni viadalokban születnek. Ezen a téren a sorozat harmadik etapja már a kezdetek óta úgy fogant, hogy “közösségközpontú” lesz, így például a Steam Workshop és a mod támogatás is már a rajtkor kiemelt helyet foglalnak el a menüben. Aki viszont hús‑vér emberek elleni küzdelemre először egy kicsit bemelegítene, annak érdemes a skirmish, és/vagy az AI elleni coop játékmódokat felkeresnie.
Bárhogyan is döntünk, a nézeteltéréseinket 15 pályán rendezhetjük le a négy frakció (US Forces, British Forces, Wermacht és Afrika Korps) egyikét választva, amiknek természetesen eltérő gyengeségeik és erősségeik vannak az egységeikre vonatkozóan. Maguk a meccsek pedig megmaradtak a jól ismert területfoglalós/megtartós vonalon, így ha megfordult a kezünkben a Company of Heroes 2, akkor sok újdonsággal nem találkozhatunk, de hát ahogy a mondás is tartja: ha valami működik, felesleges javítani.
Sajnálatos módon ugyanez nem mondható el a játék technikai részéről, ami közel katasztrofálisra sikerült. A teszt verzióban sűrűn előfordultak game breaking bugok, kifagyások és az egységek útvonal keresése is legtöbbször csapnivaló volt. Az audio részlegre is ráférne egy kis finomhangolás, az effektek ugyanis elég tompán szólnak még az elődökkel összevetve is, illetve a zene szintén gyorsan repetitívé tud válni. Ha pedig már a negatívumoknál tartunk nem voltam a kezelőfelülettel és a menükkel sem kibékülve - se nem dizájnilag, se nem funkcionalitásukat tekintve.
A külcsínt értékelve szintén vegyes érzések kavarognak bennem, mert egyáltalán nem fejlődött annyit a látvány, mint amennyit az elmúlt tíz év indokolna. Az ördög ezúttal a részletekben rejlik, hiszen a rombolás, a dinamikus sérülések a tankokon, vagy az állatokkal és civilekkel benépesített környezet azért mozgásközben szuperül néznek ki - és szerencsére jól is van az engine optimalizálva -, de az is tény, hogy egyes helyeken stagnálás tapasztalható a grafikában. Szomorú, hogy például a sivatagi környezetben rejlő potenciált sem látványilag, sem játékmechanikailag sem sikerült kiaknáznia a Relicnek.
Hiába az utóbb pár bekezdés negatívabb hangvétele, összességében még így sem lett egy rossz játék a Company of Heroes 3, de az imént említett egyhelyben toporgás az egész címre ráhúzható. A technikai malőröket remélhetőleg hamarosan kijavítják, a megnyirbált tartalom viszont kérdéses, hogy kielégítő lesz-e a fanoknak, de hát valamennyi kontentet a DLC-kre is hagyni kell ugyebár. Mindettől függetlenül a második világháborús RTS-rajongók bátran tegyenek vele egy próbát, csak ne lepődjenek meg, hogy a környezet leszámítva sok különbséget nem igazán fognak tudni felfedezni az előző Company of Heroes-epizódhoz képest.
A Company of Heroes 3 egyelőre PC-re jelent meg, de a tervek szerint még idén befut majd PlayStation 5-re és Xbox Series X/S-re is.
Kapcsolódó cikkek
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.