Amikor 1986. február 21-én az első generációs otthoni Nintendo konzol, a Famicom / Nintendo Entertainment System kínálatába (hazájában a géppel egy időben) berobbant a The Legend of Zelda, talán még annak alkotói sem sejtették, hogy még négy évtizeddel később is pont akkora népszerűségnek fog örvendeni, mint születése pillanatában. Mert ugyan a sorozat neve szinte egybeforrt annak kiötlőjével, a Mariót is elkövető Shigeru Miyamotóval, valójában páros alkotásról van szó: Miyamoto elsősorban produceri és tervezői feladatokat töltött be, tettestársa, Takashi Tezuka pedig a történetért felel, amely mostanra ikonikussá vált, lefektetve azon alapokat, melyekre mind a mai napig minden egyes Zelda-játék építkezik, bemutatva Hyrule apró királyságát, melyet a Ganon által vezetett démoni sereg rohan le, megpróbálva megkaparintani azt a Triforce-ot, amely akár korlátlan hatalommal tudja felruházni birtokosát. Zelda hercegnő nyolc darabra töri azt, és szétszórja a világban, ám ő maga is Ganon áldozatául esik, így egy újdonsült hősre, Linkre hárul a feladat, hogy megmentse nem csak őt, de egész Hyrulét is. Ez az időtlen történet pedig epizódról epizódra csak ritkán változik - a trió és Hyrule világának konfliktusa mind a mai napig végigkíséri a Zelda-univerzumot.
Legnagyobb érdeme nem csak az, hogy ennyi évtized után még aktív, és létezik, hanem hogy releváns tudott maradni, és nem ragadt le a már bizonyított formulánál. Olyannyira nem, hogy a nagy Nintendo-birodalmat tekintve talán ez az a sorozat, amely a legbátrabban mert megújulni, amikor arra szükség volt - vagy amikor az már elkerülhetetlenné vált. Mert ugyan Mario alaksztranszformációja az Odyssey-ben, a gravitációt meghazudtoló pályadizájnja a két Galaxy-ban, na meg a 3D-s platformerek műfaját újradefiniáló Nintendo 64-es klasszikus mind-mind mérföldkőnek számítanak, de nem gondolták újra az alapoktól a formulát, nem keverték át drasztikusan annak elemeit úgy, mint ahogy például a Breath of the Wild tette a Nintendo Switch hajnalán, amely megtartotta ugyan a Zelda-játékok alapköveit - a Zelda-Link-Ganondorf háromszöget, a triforce-ot, a templomok intézményét - azonban mindezt megfejelte egy minden szempontból előremutató, innovatív, forradalmi nyílt világgal, amely nem csak a kötetlen felfedezést helyezte előtérbe, de magát a játékost is, különösen annak folytatásával, a sok szempontból még a BOTW-nál is erősebb Tears of the Kingdommal, ahol a járműkészítéssel végleg a játékosé, és nem teljesen a tervezőké lett a problémamegoldás folyamata.
Az innováció szele viszont nem ekkor csapta meg először, a Marióhoz hasonlóan a Nintendo 64 volt az, amely talán a legnagyobb nyomot hagyta a szériában: az 1998-as The Legend of Zelda: Ocarina of Time-nak is az a feladat jutott, hogy átterelje 3D-be az addig exkluzívan 2D-ben mozgó szériát. Az ekkor már Eiji Aonuma, a Zelda nevével azóta egybeforrt alkotó által vezetett Zelda pedig mindezt a lehető legtökéletesebben tette meg, hatalmas, nyílt területekkel és komplex, sokrétű, labirintusszerű templomokkal erősítve a széria egyik legerősebb ágát, a felfedezés, a feladatmegoldás örömét és kihívásait.
És ugyan tálalása, elsősorban kinézete ennyi év elteltével már jelentősen megkopott, játékmenete időtlen, és számos olyan elemmel rendelkezik, melyek, ha nem is változatlan, de ismerős formában találhatók meg a modernebb epizódokban, és persze annak közvetlen folytatásában is, amely bizonyos szempontból rekordidő alatt készült el, amit annak is köszönhet, hogy eredetileg csak egy újrakiadás lett volna. Végül azonban a Japánban 2000 tavaszán érkezett Majora's Mask a saját lábára állt, és minden idők egyik legkülönlegesebb Zelda-epizódjává nőtte ki magát, egy olyan koncepcióra építkezve, amit azóta is meglehetősen kevesen mertek imitálni.
A Majora's Mask ugyanis mindössze csak három napot ölel fel, ezek azonban újra és újra ismétlődnek - Linknek meg kell zaboláznia az időt, hogy annak manipulálásával mentse meg a világot, miközben a saját irhájáról is gondoskodnia kell. A korábbi és a későbbi Zeldákhoz képest is kifejezetten komor epizód mind a mai napig talán a legkülönlegesebb, már-már egy kísérlettel felérő próbálkozás, amely az újrahasznosítás helyett inkább az újragondolást választotta.
Aktualitása pedig manapság már csak azért is van, mert nem csak a Nintendo Switch Online előfizetés részeként érhető el egyszerűen és nehézségek nélkül, de 2024 közepe óta natív, nem hivatalos PC-s verzió formájában is, amely egyfajta definitív verzióként is felfogható. Ugyanakkor a Switch 2 kínálata a másik nagy innovátort, a Gamecube repertoárját bearanyozó The Wind Wakert is elérhetővé tette, amely az addig ismert Hyrulét a porig rombolta azáltal, hogy ráeresztette a zabolázatlan óceánt, és mindezt megfejelte egy olyan, animékat idéző art dizájnnal, ami totálisan új hangulatot kölcsönzött az akkor már bőven két évtizedes történetnek, így az idővonalat tekintve gyakorlatilag három forradalmi epizód jelent meg zsinórban.
Ezt a sikerszériát folytatni ugyanakkor már nem annyira sikerült, mind a Twilight Princess, mind a túlságosan is archaikus Skyward Sword jócskán alulmúlta felmenőit, így egy újabb generációváltásra, és egy újabb briliáns elmére volt szükség ahhoz, hogy a Zelda visszataláljon az innováció útjára.
Jövőre mindezt ráadásul egy lényegesen nagyobb képernyőn szeretné megismételni, hiszen 2027 márciusában kerül a mozikba az első élőszereplős adaptáció, amely remélhetőleg meg tudja ismételni az animált Mario-filmek sikerét. Már csak remélni tudjuk, hogy a Breath of the Wild és a Tears of the Kingdom örökösének is összejön ez. A Zelda-franchise addig is marad az, ami: egy élő legenda.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.