Made Man

  • Írta: fojesz
  • 2007. február 12.
Sokan mondják, hogy „jó ötletet lopni nem szégyen”. Megértjük. Egyes esetekben (vegyük például az igencsak zsúfolt FPS-kategóriát) már olyannyira nehéz új ötletekkel feldobni egy-egy játékot, hogy nem árthat, ha egy nevesebb előd egy-két érdekes elemét átemeljük saját projektünkbe. Viszont egy teljes játékot „összelopni” már akkor is túlzás, nemde?
A Made Man ugyanis körülbelül olyan, mintha elővennénk például a hetvenes évek legjobb slágereinek válogatását, s azt hallgatnánk – jelen esetben csupán az a különbség, hogy az elmúlt idők legjobb játékötletei kerültek az egyvelegbe. A Made Man-ben van egy kicsi Max Payne, egy kis Keresztapa és Mafia, némi 24, sőt még egy kevés Prince of Persiás vonatkozásra is figyelmesek lehetünk. Mégis a Made Man legnagyobb hibája nem a sajátos koktél-íze, hanem az a sablonos kisugárzása, mely révén a játékosok első benyomásai nem lesznek túl pozitívak.


Elsősorban maga a történet sem kifejezetten a játék erőssége, de azért bőven elfogadhatónak tartjuk tudván azt, hogy David Fisher, a Mafia című örök kedvenc akció sztori-írójának tollából származik. A fejlesztők azonban még nem érték be ekkora névvel: Bill Bonnano, a hírhedt Bonnano família atyaúristenének közreműködését is élvezhették, ilyen módon a hetvenes-nyolcvanas évek New York-jának alvilágáról első kézből tudhattak meg szaftosabbnál-szafsabb információkat, s így üthettek össze Fisher úr aktív kollaborációjának segítségével egy érdekes, ám már így hatszáznyolcvanharmadik alkalommal kissé kiszámítható történetet. A Made Man főszereplője az olasz származású Joey Verola, aki a vietnámi harcok közepette ismerkedik meg és barátkozik össze Johnny Biondóval. Az Eggs néven becézett úriemberről lassacskán kiderül, hogy meglehetősen aktív a már említett amerikai nagyváros maffia családjainak életében. Eggs segítségkérés címén rángatja bele hősünket egy-két akcióba, aki – mint az várható volt – nyakig benne is marad. A kezdeti sikerek után Joey úgy dönt, hogy a Phil Lombardi által vezetett Franzone családnál fog karriert csinálni és szembeszáll a rosszarcú kínaiakkal és fejükkel, a gyönyörű Jade Li-vel.


Érezhetően a fejlesztők leginkább a filmszerű hangulat megteremtésére „gyúrtak", érződik ez a helyszíneken is például. Lévén maga az akció sosem áll meg, így ledarálandó ellenfélből és heves pisztolypárbajokból sem lesz kevés az egyébként igen változatos színtereken. A történet ide-oda ugrál a 60-80-as évek eseményei között, s mi ez alatt megjárjuk majd Vietnámot, New Yorkot és egy-két kisebb vidéki városba is kiruccanunk majd. Mindeközben megfordulunk a háború folyamán keletibb tájakon, hogy aztán New York-ba megérkezvén teljesen magával ragadjon bennünket a hatalmas, koszos város keltette hangulat. Kínai éttermekben lődözzük halomra ellenfeleinket ki-kikukkantva a fedezékül szolgáló asztalok mögül, aztán pedig a konyhán teszünk rendet a szakácsok között, kik egyébként szintén a kínai maffia tagjai. Máskor koszos újságnyomdában izzik majd a levegő, melynek hatalmas csarnokaiban a nyomdagépek között rohangálni két pisztollyal a kezünkben szinte a lehető legnagyobb élvezet. A játék során útba ejtünk majd bérlakásokat, irodákat és vidéki benzinkutakat, hogy csak a legemlékezetesebb helyszíneket említsem. Kiemelkedően klassz volt a Made Man azon része, ahol egy aréna tetején folyt az akció úgy, hogy alattunk éppen egy rock koncert zajlott! A zene dübörög alattunk, mi pedig több tíz méter magasban tesszük el folyamatosan láb alól az ellenséges rossz fiúkat, illetve a rendőröket. Szó se róla, hogy bár a játékról alkotott összképünk nem túlságosan rózsás, mégis a hangulatot helyenként nagyon el sikerült találnia a fejlesztőknek. Néhol valóban úgy éreztem, mintha egy komolyabban megrendezett akciófilm részese volnék. A filmes hatást tovább fokozták a készítők az ún. „Kép A Képben" fícsörrel, mely – akárcsak például a népszerű 24 TV-sorozatban – több részre szabdalta időnként a képernyőt, s többféle kameraállásból mutatott be egy adott eseményt – gondolom, nem kell magyaráznom, hogy egy-egy átvezetőnél mennyire hatásos lehet egy ilyen jelenet.


Nagy sajnálatunkra azonban az érem másik oldala túl sötét ahhoz, hogy a játék valóban ilyen jónak tűnjön. Mint említettem, a hangulat néha tényleg pazar, azonban a grafikai megvalósítás olyan szinten szörnyű, hogy a játékos már az első pálya után abbahagyná a Made Man-t. Habár illik tudni, hogy a játékot PlayStation 2-re is elkészítették a srácok, azonban véleményünk szerint ez még nem mentség a külcsín minőségére olyan PS2-es címek után, mint a God of War vagy a Shadow of the Colossus. Habár a helyszíneket rengeteg – mérsékelten rombolható – tárgy tarkítja (az éttermek tele vannak konyhai segédeszközökkel, az irodák pedig asztalokkal, székekkel, számítógépekkel), azonban technikailag a megvalósítás mégis pocsék: a modellek kidolgozása elnagyolt, az embereket mintha baltával faragták volna. Tény, hogy a textúrák részletesek, azonban ez még nem menti meg a poligon-szegény objektumokat. A készítők a jól ismert módon próbálták csinosítani a játékot: szerintük is szép egy játék akkor, ha mosottas. Az animációk esetlenek és darabosak, valamint a fizikára sincs sok jó szavunk. Grafikai bugok is akadnak dögivel, melyeket látván elborzadunk a Made Man-en. A sablonosság mellett tehát a játék külcsíne is elriaszthatja a kedves játékost még azelőtt, hogy megismerhetné az akció szebb oldalát, mely – mint említettem – az esetleges remek hangulat volna.


A játékmenet voltaképpen teljesen átlagos. Hősünk megy előre és lő, időnként kapcsolókkal kinyit egy ajtót, majd ismét elkezdi szórni az ólmot néha egyedül, időnként egy-két segítő társaságában. A játékban rengeteg fegyver kapott helyet, így többfajta pisztoly, gépfegyver és puska áll majd rendelkezésünkre utunk során. Érdekesség, hogy mindegyikük használható majd kétkezes fegyverként: bár két M4-es karabéllyal hősünk ugyan lassabban fog tudni mozogni, azonban Joey Verolának valójában ez nem akadály – két ilyen hatalmas fegyverrel is pont annyira hatásos, mintha csupán egy mordállyal tevékenykedne. Már a Terminátor efféle csodálatos képességein is ámultunk és bámultunk, de hiszen ő mégiscsak Kalifornia kormányzója, nemde? Visszatérve a Made Man főszereplőjéhez: Joey rengeteg közelharci fegyvert ismer; az egyik legjobb példa a szamuráj-kard, mellyel maximum kétvágásnyi időbe telik egy ellenfél megölése. Minden egyes rosszfiú túlvilágra küldésével növekszik az esélye annak, hogy az időt le tudjuk lassítani: ha az ezt mutató kijelző eléri a maximumát, mi ilyenkor aktiválhatjuk ezen adottságot, minek köszönhetően a képernyő kissé elvörösödik, s lassítottá válik. Ha egy-egy embert úgy ölnénk meg, hogy ő még él, egy komolyabb lövéssel végezhetünk vele: ezen esetben Joey egy kemény szöveggel zárva („Luke, én vagyok az apád!") adja meg a kegyelemdöfést áldozatának – ekkor a mutató erősen megugrik, tehát az időlassítás esélyét még inkább megnöveli a kivégzés. Érdekes fícsör még a „Fedezékbe ugrás" opció is: ilyenkor egy gombnyomásra hősünk a legközelebbi fal, doboz, asztal mögé ugrik, hogy majd azután onnan tüzeljen ellenfeleire. Sajnos ezen érdekesség is a kivitelezésen bukik meg: emberünk sokszor ugrik mellé, vagyis olyan helyzetbe, hogy onnan könnyed célpontot nyújt ellenlábasai számára. A játékban módunk van lopakodni is, majd akárcsak például a Prince of Persia: The Two Thrones-ban egyetlen mozdulattal végezni áldozatainkkal. Bár én túl sokat nem használtam ezt a lehetőséget, de lehet valaki lát fantáziát benne.


A játék nehézsége nem verdesi az eget, sőt mondhatni annyira könnyű, hogy igazi kihívást csak a Hard fokozat fog nyújtani a tapasztaltabb játékosok számára. Mint említettem, többnyire csupán annyi lesz a feladatunk, hogy haladjunk előre és lőjünk: bár a fedezékbe ugrás és az időlassítás komoly segítséget nyújtana, azonban a normális nehézségi szinten nem igazán szorulunk ezek támogatására. A pályák egytől-egyig lineárisak, így eltévedni sem fogunk. Akadnak néhol nem egyértelmű részek ugyan (a fene gondolná, hogy a helikopter akkor fog felhagyni a keresésünkkel, ha a benne ülő mesterlövészt agyon lőttük), azonban többnyire minden nyilvánvaló lesz. Mivel ellenfeleink sem igazi géniuszok, az állandó monoton darálás sajnos garantált. Az irányítás nem a legjobb, mégis szokható – a PlayStation 2-es változat híján kontrollerrel nem próbálkoztunk meg ugyan, azonban feltételezhetőleg ott sem rózsásabb a helyzet. A Made Man irányítására rámondhatjuk azt, amit a játék egészére: meg kell szokni, és utána jobbnak tűnik majd.


Fáj a szívünk a Made Man-ért. Mégha a játék nem is rengette volna meg alapjaiban az akció kategóriát, akkor is szórakoztató és érdekes produktum vált volna belőle. Ha kezdetben túltesszük magunkat az olyan zavaró tényezőkön, mint a csúnya grafika és a kissé igénytelen játékmenet, akkor akár jól is érezhetjük magunkat Joey bőrébe bújva. A hangulat helyenként tényleg pazar, mely a remek zenék hathatós támogatása nélkül nem jöhetett volna létre. Sokszor mondjuk (köztük én is), hogy a grafikától és a más külsőségi tulajdonságoktól függetlenül még születhet jó játék (avagy nem a ruha teszi az embert); íme az ellenpélda: ha a külsőre ennyire összecsapott munkát lát a játékos, vajh lesz kedve végigjátszani az adott címet? Az első benyomások mindig fontosak ugyebár…

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...