Devil May Cry 4

Nincs olyan ember a világon, aki nem ismerné a Szellemirtók vicces és szórakoztató csapatát, akik szellemek befogásával szerzik meg mindennapi betevőjüket New York utcáit barangolva. Eközben a világ másik felében az ázsiai kultúrával rendelkező emberek állának a földbe csapódása jellemzi csodálkozásukat a szellemek megjelenítésén és vicces kinézetük láttán. Emellett még nagyobb csodának számít, hogy a szellemeket lézerrel szokás befogni. A kultúra eltérő, így nem meglepő, hogy a játékok is egyediek, melyeket a távoli keletről hoznak be az európai játékpiacra. A Capcom jelenleg a legnevesebb eme játékok fejlesztői között. Olyan játékok születtek (és születnek mai napig) kezeik között, mint a Street Fighter, Mega Man, Onimusha és utoljára, de nem utolsó sorban a Devil May Cry is.

Tehát akkor vegyük egy kalap alá egy neves fejlesztő céget, egy remek sztorival megáldott sorozatot, mely a japán kultúrát magába olvasztja és minden idők legjobb szörny hentelős játékmenetét. Valahogy így születhetett meg minden idők legjobb ilyen stílusú produktuma, mely azóta sem talált párjára. Persze voltak próbálkozások és sikerek is ilyen téren (lásd God of War), de egyik sem tudta visszaadni a modern és démoni atmoszférát, amit ez a játék létre tudott hozni.


Meglepő módon a Devil May Cry sorozatot soha nem akarták a fejlesztők létrehozni. Sőt, igazából egy sorozat részének tervezték. A 1996-ban megjelent Resident Evil sikerén felbuzdulva a fejlesztők két folytatást is készítettek 1998-ig. Ekkor kisebb részek kiadásával próbálkoztak, míg valaki nem javasolta a cégnél, hogy próbálkozzanak egy újfajta játékmenettel rendelkező Resident Evil rész kiadásával. Ekkor még a ma már közismert sorozatot Resident Evil: Extrem Action néven akarták kiadni. Szerencsére a fejlesztők egy idő után többet láttak az ötletben, így önálló játékként kapta meg a közönség, mely az első hetekben hatalmas sikert aratott a szigetországban, majd az egész világon. Nem csoda, hiszen a program egy hatalmas adrenalin bomba lett, melyben fejtörőket kell megoldanunk, miközben hatalmas „boss" szörnyekkel csatázunk. Ütéseinket és mágikus képességeinket is felhasználva kombókat vihettünk be ellenfelünknek, mint ahogy azt korábbi játékaikban tehettük. A Devil May Cry, tehát a Resident Evil rejtvény megoldásos és horror részét alkalmazza, míg harcban a Street Fighter sorozatra hajaz.


Persze, mint korábban említettem a játékmenet nem az egyedüli erőssége cikkünk tárgyának. A sztori hihetetlenül hangulatos minden anime, és egy kicsit ilyen témát kedvelő számára. Hiszen adott minden, ami egy jó sztorihoz kell: testvérek, hatalmas erőkkel bíró lények, pusztító fegyverek, bögyös macák, töménytelen akció és hihetetlenül (filmekben elképesztően) jól kinéző koreográfiák. Nem is szeretném, ezért előre lelőni a játék minden részletét, viszont a főszálat mindenki számára felfedem. A történetben Nero-t, az Order nevű rejtélyes szervezet tagját alakítjuk, akik a vallás erejét felhasználva próbálják kiirtani a gonoszt a Földről. Természetesen az ilyen szervezeteket a háttérben általában sokkal gonoszabb és kapzsibb célok vezérlik. Itt sincs másképpen ez, viszont a sztori elején ezt nem tudva üldözőbe vesszük Dante-t. Ő az előző részek vagány főhőse volt, most brutális gyilkossá vált, vagy más cél vezérelte, mikor megölte a szervezet főpapját. Ezt már nekünk kell kiderítenünk a játék folyamán.


Végülis a sztoriba csempésztek a fejlesztők egy kis romantikát és humort is, amely emeli a játék hangulatát ilyen téren. Persze fordulatok sem maradhatnak el, így sokszor egyes jelenetek láttán könnyedén meglepődhetünk, hiszen újabb és újabb fordulatokat vesz hősünk élete. A szereplők egytől-egyig egyedi stílussal rendelkeznek, melyek életszerűvé teszik a velük való közös eseményeket. A főszereplővel annyira eggyé tud válni a játékos, hogy nem bírja letenni a kontrollert, míg meg nem menti Nero szeretett kedvesét és legyőzi a várost fenyegető gonoszt. Természetesen mit sem érne az egész, ha eközben a körítés hiányozna. Ezért is láthatunk rengeteg átvezetőt, mely még inkább filmes hatást ad a játéknak.


Játékmenet terén ismét nem lehet panaszunk erre a részre sem. Dante és Nero új generációs változatai minden téren megfelelnek, így úgy tűnik arról a bizonyos trónról jelenleg nem fognak egy hamar leszállni. Nero a suhanc ifjú, aki Kyrie-be a fiatal templomi énekes lányba szeret bele, ám igazi érzéseit mindig csak rejtve fedi föl a lány előtt. Eközben Dante a nőcsábász, aki csatáiba fellelkesülve indul, miközben ellenfeleit verbálisan is inzultálja. Látszik mindkét szereplő egyedi. Csakúgy, mint magában a játékmenetben is. Nero három fegyverrel rendelkezik. A Blue Rose nevű forgótáras pisztolya, mely képes bármilyen páncélzatot könnyedén átvinni. Kardját Red Queen néven használja, amely az Order tagjainak alapfegyvere. Ezt a változatot, viszont Nero tovább fejlesztette, így képes a kardot „felhúzni", hogy nagyobb erővel bírjon ideiglenesen. A legjobb harci eszközt a végére hagytam, mely a Devil Bringer néven fog a játékosok emlékeiben megmaradni.


Ez Nero veleszületett átka, mely Dante feltűnésével aktivizálódott újra. Jobb karja démoni eredetű, így hatalmas erővel bír, mely a leghasznosabb társunk lesz a játék során. Távoli ellenfeleinket ezzel magunkhoz húzhatjuk, illetve földbe döngölhetjük. A történet során, újabb és újabb képességeket szerezhetünk hozzá, mely csak tovább fokozza hasznosságát. Természetesen hatalmas főgonoszok ellen is gyakorta fogjuk használni, hiszen a megfelelő pillanatban hatalmas sebzéseket okozhatunk szerencsétlen ellenfelünknek. Későbbiekben lehetőségünk lesz arra is, hogy testünk többi részét is irányítása alá vonja karunk, így képesek leszünk démoni erőket segítségül hívni. Ekkor egy szellem aurája jelenik meg mögöttünk, akinek segítségével rövid ideig hatalmas erőre tehetünk szert. Ekkor használhatja Nero ugyanis a Yamato nevű kardot, amely egykoron Dante testvérének, Vergil-nek tulajdonában volt.


Dante-val eközben koránt sem ilyen egyszerű a helyzet. Nem rendelkezik démon karral, viszont kedvére váltogathatja fegyvereit és harci modorát. Harci modorból négy fajtával rendelkezik: Trickster, melyet választva megnő mozgékonyságunk és ugrási képességünk. Swordmaster stílusban, pedig extra képességekre tehetünk szert kardunk használatakor. Fegyvereinket a Gunslinger formációt felvéve erősíthetjük. Ha, pedig védekezésre kerülne a sor, akkor a Royal Guard fog minket kisegíteni, míg energiánkat vissza nem nyerjük. Persze az igazi újdonság az előző résszel szemben, hogy itt játék közben váltogathatjuk stílusunk az akció megszakítása nélkül. Az előbb említettem, hogy Dante képes fegyvert váltani. Ez a képessége az, amely a legjobban fog tetszeni mindenki számára.


Hiszen összesen hat fegyvert vehetünk kézbe a démonok irtásához. Ezeket nem részletezném, mint Nero fegyvereit, hiszen ezek erősen kapcsolódnak a történethez, mivel a legyőzött nagyobb gonoszoktól szerezhetők meg és képességeik felfedezése külön élmény. Meg kell még említenem, hogy a game az igényesebb hentelős stuffok közé rangsorolható. Van remek sztori és adrenalin termelő játékmenet is, viszont a fejlesztők ennyivel nem elégedtek meg, így ismételten találkozhatunk a gyenge RPG elemekkel és fejtörőkkel is. Nem a hatalmas újítások miatt fogják az emberek a boltok polcairól lekapkodni, viszont a célnak megfelel, mégpedig hogy a játék ne váljon túlságosan egysíkúvá.


Szerencsére nem kell ezernyi oldalt átszemezgetni, hogy a nekünk megfelelő képességeket megtanuljuk. Egyszerű és letisztult kezelőfelületen tudjuk kiválasztani, hogy éppen, melyik adott képességünket fejlesszük. Tehát tanulhatunk új kombókat, vagy egyedi képességeket fegyvereinkhez is. Tárgyakat is szerezhetünk, melyek általában életerőnk visszatöltésére, vagy halál esetén felélesztésre szolgálnak. Természetesen a játékban mindvégig elérjük ezeket az Item menüből, így megspórolva az időt két csata között.


Persze, mint minden ilyen típusú játékban, itt sem volt elkerülhetetlen a túlságosan egyhangúvá váló játékmenet, melyet a feljebb említett tényezők néhol nem tudnak feldobni. Ilyen helyszíneket szerencsére keveset tartalmaz a játék, viszont ezek eléggé lelomboztak. Erre a legjobb példa az erdős helyszín, ahol másfél óra bolyongás után küzdhetünk meg a helyszín gonosz vezérével. Lehet nekem volt csak gond, de számomra a program második fele is már a megismert helyszíneken játszódik csak éppen visszafele. Sajnálatomra, még ugyanazokkal a főellenfelekkel is meg kell küzdenünk a játék folyamán, amelyeket már háromszor diadalittasan legyőztünk. Egyszerűen, mintha a fejlesztőknek nem lett volna ötletük új hatalmas szörnyeket kitalálni.


Grafika terén következő generációs fejlődésnek lehetünk szemtanúi. A játék külön apropója, hogy idáig soha nem látott töltési időt alkalmaznak, mely a hosszas várakozásokat a felére csökkenti. Így a folyamatos akcióból nem billenünk ki soha. Ugyan ez a minőség igaz a szörnyek és a szereplők megjelenítésére is. Az arcuk és gesztusaik kifinomultak, amit java részt a fejlett motion capture-nek köszönhetünk. Itt is megjelenik a „babaarcú" főszereplő, ám ezt lenyelve igazán élvezetessé válik bőrébe bújni. Megfigyelhető az is, hogy a harc közbeni kiáltások alkalmával szájunk rendeltetésszerűen nyílik és záródik. Végre valami, ami elfeledteti velem a Naruto: Rise of a Ninja című játék „hasbeszélő figuráit".


Ha már hasbeszélőknél jártam, szót kell ejtenem a zenéről és a hangokról. Ismételt meglepetésemre a játékipar ritkán képes ezt a részt elszúrni. A zene általában csöndesen meghúzódik a háttérben és kelti a különleges atmoszférát a helyszíneken. Ellenfelekkel való találkozás esetén viszont, mintha elöntené a programot az adrenalin, és rock, heavy metal keverékű pörgős harci zenét kapunk. Ez képes annyira feldobni az embert, hogy az utolsó szörny leölése után az ember szomorúan veszi, hogy ismét a megszokott lassú háttérzenét hallja.


A hangok ismételten az előző részeket idézik. Van itt hörgés, ordítás, csattanás, lövések és egyéb más zajt keltő eszközök. Fegyverünk felhúzása alkalmával, mintha motort húzatnánk, eközben revolverünk egy lövés esetén berepeszti dobhártyánkat. Viszont a csata hevében is hallani Nero (vagy Dante) harci kiáltásait. Ez olyankor fordul elő általában, mikor ellenfelünket sikerül kellemetlen helyzetbe hoznunk. Kedvencem továbbra is a levegőbe repítés közben üvöltött: „Liftttt offff!". Ugyan ilyen lendülettel készültek a párbeszédek is, így a hangulat szinte vibrál a levegőben. Megható jeleneteknél, pedig tudjuk ez milyen fontos.


Az első igazán meglepő játék számomra, mely az előzetesekben ígért formáját hozta. Így jött, látott és győzött a Devil May Cry 4. Hiába a szereplő, környezet és platform váltás. Úgy tűnik ezek mind csak a játék javát szolgálták, így egy rajongó sem ülhet neki rossz szájízzel. A tavalyi évben hasonló programok tették tiszteletüket a piacon (Conan), viszont egyikük sem volt képes már az első napon ilyen nagy bevételt hozni. Én külön örülök annak, hogy a játékot megvásárolva segíthettem a céget ennek elérésében. Hiszen minden elismerést megérdemelnek a srácok, hogy egy ilyen minőségi produktummal leptek meg minket ebben az évben. Köszönöm Capcom!