Just Cause 2

Unatkozva szürcsölöm a mojitót a tengerparton, előttem lágyan ring a vízen a kissé elhasználódott motorcsónakom. Jól esik némi pihenés, hiszen az öböl túloldalán lévő égő siló fekete füstje még ide is elér. Kizárom az égő olaj bűzös szagát, az imént Santosi kisasszony gratulált telefonon a legutolsó sikeres szabotázsért. Vajon mennyi van még hátra? Panau rettentő nagy szigetvilág, még egy CIA ügynök is egykettőre beleun a folytonos kaszkadőrmutatványokba. Rico Rodrigueznek hívnak, ha nem az Egyesült Államoknak dolgoznék, vélhetőleg forradalmár lennék, mint Che Guevara.

A Just Cause 2 egyedi ritmusa, a fikció határait bőven átlépő észvesztő kaszkadőrmutatványai és sandbox stílusú videojátékban is hallatlan méretű szabadság ellenére is csak kisebb falatokban fogyasztható nyugodt szívvel. Bár tagadhatatlanok az erősségei, az elcsépelt és erőltetett sztori, fárasztó elemei révén nem tud felemelkedni a nagyok közé. Bár a fejlődés még így is hatalmas léptékű, a 2006-os előd minden hibája, főleg kényelmetlen harcrendszere, nem létező gógyijú ellenfelei rányomták a megkülönböztető bélyeget. Ezt egykönnyen nem felejtjük. A stockholmi székhelyű Avalanche Studios viszont nem tágított, és új grafikus motorral, még tágabb és még banálisabb akcióival igyekszik sikerre vinni a „trópusi GTA" billoggal csúfolt koncepciót.  A négy év nem telt el nyomtalanul, ritka az a féltő gondoskodás, amit a svédek ennek a címnek szenteltek: a látóhatáron emelkedő hegyormok, a napfényben szikrázó tenger, a járművek, a hihetetlen kaszkadőrmutatványok mind-mind szenzációsak.


Utunk egészen Dél-kelet Ázsiáig visz minket. Önjelölt diktátor, a karhatalom visszaélő eszközével lesújtó nemzetőrség, a végletekig kiszipolyozott lakosság és ilyen-olyan ideológiában reménykedő félkatonai forradalmi erők vívják mindennapi harcukat. Nem egyedi téma, csak úgy kiragadva, a Boiling Pointban is ilyen fülledt utópiában kereste elrabolt lányát Arnold Vosloo. Panau viszont tényleg a paradicsom. Égbe törő, hósapkás hegyei, naplementekor narancsszínűbe hajló üdülőövezetei, olykor sivatagos, máskor áthatolhatatlan dzsungelek által tarkított tájai lenyűgözőek. Virtuális játszótérnek tökéletesen ideális. Rico Rodriguez, alias a Skorpió egy elveszett társa, Tom Sheldon után érkezik ebbe a miliőbe, nem is baj nélkül, tömzsi orrú helikopterét támadás éri, melyből fontos adattárolók hullnak le a hegyek közé, nosza, némi szabadesés után, ejtőernyőnkkel landolva nem is tágítunk innét, míg nagyratörő befolyásunkat egy szál magunkban egész Panaura ki nem terjesztjük. Mindezt úgy, hogy a lehető legnagyobb káoszt okozzuk a szigeten, porrá zúzva a szarkasztikusan gonosz diktátor olajfinomítóit, radarállomásait, kinyírva talpnyalóit.


Ha valami reményt keltő és dicsőséges történetet keresel a Just Cause 2-ben, akkor csalódni fogsz, de pont ez a blőd ömlengés teszi a játékot mégis vonzóvá. Szerethető, idétlen és ultra-tökös. Bár az átvezető jelenetek szándékosan sikeredtek hatáskeltőre, igazából maga a játékban tapasztalható mérhetetlen tombolás az, ami többet mond bármilyen félperces a küldetések közti felvezető videónál. A tört angolság általános fertőzés a játék munkaadói között, kezdve Bolo Santosi kisasszonnyal, ám a siker érdekében nem szorítkozhatunk kizárólag magunkra, Panauban három gerillafrakció is szívélyes fogadtatásban részesít, ha szívességet teszünk számukra. Nevezetesen, ha a térképen jelölt csillagos katonai létesítményeket elfoglaljuk, hogy aztán az ő ellenőrzésük alá kerülhessenek. A maszkos ázsiaiak mindezt meg is hálálják nekünk, jól követhetőek a léptékek, melyek már nem állami fennhatóság alatt állnak. A lehetőségeink száma maga a terülj-terülj asztalkám, s bár túlzott változatosságot nem mutatnak fel fő és mellékelfoglaltságaink, az alkalmazott eszközök bőven megirigyelhetik azt, amit eddig szimpla TPS-ekben láttunk.


A legtöbbet alkalmazott szerszám az Rico bal karjára erősített kilőhető horog, mellyel könnyűszerrel megcsáklyázhatja az elérhetetlen magaslatokat, járműveket és odarántva magát, akár függeszkedve is szórhatja az áldást. Ami jól működöt Nathan Spencernél a Bionic Commandóban, vagy Lara Croft utolsó kalandjaiban, az egy latin gringo számára is ideális játékszer és csodás lehetőséget nyit meg. Szintúgy elkapható vele ellenfél is, főleg ha azok egy meredély szélén ácsorognak, egy rántás és máris ordítva zuhan alá a delikvens, de állhat akár egy dzsip platóján is, de egy menekülő csónak, vagy repülő sem okoz gondot, nincs elérhetetlen akadály hősünk előtt. Extrémebb körülmények között kombinálhatjuk horgunkat az ejtőernyőnk kinyitásával egyidejűleg is, egyáltalán nem békésen vitorlázva a mozgó jármű mögött. Ezen kívül összeköthetjük csáklyánkat két járművel is, egyikre rálőjük, a másik mellé húzva a drótot, az hozzátapad, ennek hatására az egyik járgány volánja mögé pattanva vontathatjuk a második kasztnit. Egyedüli gond lehet, ha netán rossz helyen találjuk el a falat, akkor kicsit unalmas újra és újra próbálkozni, míg megvan az a pont, ahol fellendülhetünk az objektum tetejére.


Jó ütemben kombinálva a lövöldözést, horgonyzást és ernyőzést igen látványos és a valóságtól bőven elrugaszkodóra bővülhet a repertoár, egyedi ízt kölcsönözve a játéknak. Az egész egyébként hamar betanulható, később már reflexből alkalmazzuk a pofás kunsztokat. Nem kell megijedni a tényleg durva magasságoktól sem, sem pedig attól, hogy nincs kedvünk éppen letenni a helikoptert, egyszerűen ki-, vagy leugorhatunk bárhonnan, szabadesés közben megadhatjuk az irányt, másik gépre ugorva elkaphatjuk azt, vagy csak simán ernyőt nyitva landolhatunk. Ugyanígy érvényes, hogy száguldó négykerekűek tetején kezdhetünk féktelen tombolásba, szórhatjuk a skulót nyíltan, vagy a kocsi elején, netán a végén csimpaszkodva kitérhetünk a célzott lövések elől. Netán a mellénk szegődő rendészek Hummerjére egy ugrással áthuppanhatunk és a felvillanó gombok megfelelő ütemben történő lenyomásával kiiktathatjuk annak sofőrét, ami után máris a miénk a volán. Ezen mutatványok végig élvezetesek és nem unjuk meg még a sokadik próbálkozás után sem, annak ellenére, hogy újat nemigen tudnak mutatni. Legfeljebb azt, hogy más típusú járműveknél más és más a kipenderítési animáció. Mindez azt sugallja felénk, hogy mi vagyunk a rettenthetetlen macho; coolság terén jól vizsgázik a játék.


Ezek mellett a szimpla lövöldözés is eltörpül. Érezhetően nem nagy potenciál van ebben, talán elkényelmesedtünk az elmúlt években, de nekem speciel rohadtul hiányzott a fedezékharc, itt csak akkor van ilyen, amikor takarásban vagy valami mögött, de odatapadni és ki-kikukucskálni esélyed sincs. Maga a fegyverrepertoár is az unalomig ismerős, mindkét kézben is használható duál-pisztolyoktól és SMG-ktől kezdve, a gépkarabélyokon és távcsöves jóságokon át a rakétavetőkig minden kézbe vehető, tapogatható, sőt ölni is lehet velük, még a rögzített mordályok mögé állva is. Nem is keveset, nem túlzok, hogy a térség férfi lakosságának 90 százaléka esik áldozatul a 20-30 órásra is feltornászható játékidő során, ami már szinte etnikai tisztogatás, de kicsit illúzióromboló, hogy nem szükséges a célkeresztet milliméter pontosan a fószerre vinni, elég úgy saccperkábé, mivel így is, úgy is sebződik. Általában véletlenszerűen, ahogy a fejlövéseket is, a program mindent pontosan számon tart, a statisztikákat bármikor bámulhatjuk.


A kaotikus küzdelmekre jellemző, hogy akár egy tucat komcsi fenheti ránk a puskacsövét, rendszerint pipogya értelemi szinttel, amitől némileg bajban leszünk, ha totál nyíltan belemegyünk a kereszttűzbe. Ha folyton mozgásban vagyunk az bejöhet, de az autók tetején való kaszkadőrség közben ember legyen a talpán, aki elsőre teljesíti. Fogytán van a lőszer (ami mellesleg állandó napirendi téma) vagy kellene valami igazán ütős kis mordály? Nosza, semmi pánik, a D-Pad-on bármikor hívhatjuk a helyi feketepiaci összekötetésünket, ahol siralmas készletünket fel tudjuk tölteni. Amolyan mellékcélkitűzésként bevállalható, hogy egy küldetésben semmisítsd meg az összes arra méltó objektumot, de már az elején elvetélt ötlet ez, mivel – talán lámaságból – sose tudtam száz százalékra teljesíteni, így utána hagytam is a fenébe.


Tényleg nem ábránd a szabadság, erre magunk is rájövünk majd, ha lesz elég türelmünk és időnk a felfedezésre. A grafikai elemek ütősek, Rico szegecsei csörögnek menetelés közben, a horizont mesés, pláne a dinamikusan változó időjárás és napszakok közben. A robbanások átlagba fél percenként rázzák meg a vidéket kicsapongásaink során, a dús vegetáció és tengerpart melegségét szinte átérezzük, az Avalanche engine-ben megvan az a potenciál, ami a Just Cause 2 dinamikáját kellő nyomatékkal alá tudja támasztani, konzolon stabil framerate mellett is. A túl arcade fizika az, ami nem tetszhet a műértőknek, a szimpla ragdoll összecsuklás elernyedő ellenfeleink nyomán, valamint a négykerekűek sincsenek köszönőviszonyban a tehetetlenség törvényével – minden olyan eltúlzott és stilizált, vigasztalás nincs: pont ez volt a cél. Audio terén nincs semmi kiemelkedő: elvárhatóan muzsikáló fegyverhangok, erőltetett akcentus a szinkronnál és felidézhetetlen zenei motívumok állnak a listán.


A Just Cause 2 bőven teljesíti azokat a kritériumokat, melyeket elvárunk tőle: semmi felesleges zavaró tényező, csak agyatlan viháncolás, melyre észvesztő méretekkel és változatossággal megáldott Panau hűen rá is szolgál, feltéve ha nem veszünk el benne. Egyedül a civil lakosságot kell nagyítóval keresnünk, mert azok vagy disszidáltak, vagy a föld alatt élnek, mert olyan kevés van belőlük. Bár hősünk minden eredetiséget nélkülöz, egynémely beszólásán vihoghatunk, a küldetések között emlékezetes marad jó pár felbolydulás, a gyatra checkpoint-rendszer ellenére is, persze csak ha nem veszed túl komolyan a játékot és megbocsájtod neki azokat a hiányosságokat, amit még egy ilyen komolytalan címnél is gáznak tűnnek. A svédek hülyék is lennének nem folytatni.