The Last of Us teszt

A Naughty Dog már számos alkalommal bizonyította, hogy mennyire jó bolt volt az eredetileg játékfejlesztéssel nem foglalkozó, így a Nintendóval és Segával hátrányból versenyre kelő Sony számára. A japán óriás konzoljain olyan kötelező, sőt az exkluzivitás miatt gépválasztást is befolyásoló vétel volt minden Crash Bandicoot, Jak és Uncharted epizód, mint a konkurenseknél a Mario, Zelda, Sonic és Halo. A stabilan színvonalas munkával a csapat természetesen iszonyat magasra állította önmaga számára a lécet, így jókora kockázatot vállalt, amikor a korábbiaknál komorabb hangvételű, teljesen új alapokra épített anyag fejlesztésébe fogott. A kizárólag PlayStation 3-ra most kigördült The Last of Us alapvetően egy külső nézetes túlélő-horror, ami ugyanakkor sok tekintetben szakít is a Resident Evilekben és Silent Hillekben megszokott hagyományokkal.

A műfajban szokásosnak mondható járvány valamikor napjainkban tört ki, egy különös, és érdekes módon valóban létező, hasonlóképp működő, igaz a mi világunkban főleg csak rovarokra veszélyes gombatípus, a Cordyceps spórája okozta. A belégzés vagy egy már fertőzött egyed harapása által terjesztett kór néhány óra alatt visszafordíthatatlanul megtámadja az agyat, belülről növekedni kezd, és átveszi a beteg feletti uralmat, lényegében zombivá teszi, bár ez a szó a játékban talán egyszer sem fordul elő. A fertőzöttek az idő múltával négy fázison esnek át: A futók még csak kis mértékben torzultak, nagyon gyorsak, agresszívek, ugyanakkor olyan sérülékenyek, mint az emberek, lesből puszta kézzel is megfojthatjuk őket, ahogy egy ütő- vagy vágóeszközzel is hamar végezhetünk velük. Az üldözők már szívósabbak és groteszkebbek, a belőlük kinőtt gombák több testrészüket, különösen a fejüket teljesen ellepték, gyakran várnak lesben, és a harapásuk azonnali halálhoz vezet. Mármint nem kell végignéznünk, ahogy átváltozunk, újra próbálkozhatunk az utolsó ellenőrzőponttól, a végzetes marás mellesleg a továbbiakra is áll. A masszív kattogók feje már szétrobbant, így el is vesztették minden emberi érzéküket, ugyanakkor kifejlesztettek egy hangnavigációs szervet, kattogó hangot adnak ki, melynek visszaverődéséből a delfinekhez hasonlóan a környezetük mozgását követik. A teljes vakságuk miatt guggolva, az analóg kar leheletfinom érintésével kikerülhetjük őket, a közelharci kivégzésükhöz a vastagságuk miatt egy alap pengét fel kell áldoznunk, ugyanakkor a haláltusájuk során is kattognak, magukhoz hívják a társaikat, ez a fázis különösen veszélyes. A püffedtek játékos zsargonnal szólva a „főnökök”, velük nagyon ritkán futunk össze, hatalmasra duzzadt, más növényekkel is benőtt, szerves bombákat dobáló, vénséges óriások, elég sok golyóval vagy más sebzéssel tudjuk csak a földre küldeni őket, a meglepetésszerű kivégzésükre nincs mód.

A járványra a hadsereg minden emberi jogot sárba tiporva különösen agresszív fellépéssel válaszolt, szinte előbb lőttek, mint kérdeztek, a még egészséges embereket mindenüktől megfosztva a nagyvárosokban kialakított karantén zónákba hurcolták. Természetesen, mint a legtöbb játékban, itt is csak az Amerikai Egyesült Államokból áll a világ, nem derül ki, hogy másutt mi történt, hogyan kezelték a helyzetet, találtak-e megoldást, vagy teljesen megsemmisült minden és mindenki. A börtönszerű zónák alaposan elkerített és védett, pár háztömbből álló gettók, ahol a hadsereg továbbra is embertelenül bánik a túlélőkkel, szűkös, akadozó ellátmányért aljamunkára kényszeríti őket, orwelli szinten figyel meg mindenkit, sőt a besúgást is ösztönzi. Az elnyomottak persze itt-ott feltalálják magukat, kiszöknek, és nem ritkán beviszik a fertőzést, mások szervezkednek, a felkelést egy fekete nő által vezetett, Szentjánosbogarak nevű csoport irányítja, ami egy új, normális, remélhetőleg a kórtól is mentes világ ígéretével toboroz. Így vagy úgy, de sorra esnek el a zónák, a bostoni is forrong, ahol a kalandunk a járvány kitörése után húsz évvel elkezdődik.

Elsőszámú főszereplőnk a ránézésre az ötvenes évei végén járó, a játékipar jelenlegi legnagyobb szinkronos szupersztárja, Troy Baker hangján megszólaló Joel, aki abszolút nem egy Nathan Drake jellegű hőstípus. A prológusban történtek kísértik, megkeseredett, eléggé elhagyta magát, igaz ebben a világban, különösen a bostoni zónában mindenki úgy néz ki, mint egy szétcsúszott hajléktalan. A hátteréről keveset tudunk meg, eredetileg zenészi karrierről álmodott, de vélhetően csak egyszerű melós lehetett. Egy öccse maradt, aki a Szentjánosbogarak tagja volt, de már régóta nem tartják a kapcsolatot. Emberünk egy Tess nevű barátnőfélével csempészésben utazik, kizárólag a bostoni zónán belül, ők nem kockáztatják meg a kijárást, annál biztonságosabban játszanak. A kezdet kezdetén éppen valami balhé forog fent egy nagyobb, rivális csapattal, a helyzet lényegében eljutott az élethalálharc pontra, tehát nem csak az utunkba álló katonákkal és a kinti zombikkal kell küzdenünk, de meglepő módon leginkább a sorstársainkkal, más túlélő emberekkel, különösen a magukat vadászoknak nevező, falakon kívül élő, nagyobb, vérszomjas bandával.

Mire kitanuljuk az irányítást, letudjuk a kötelező leckéket, meg is örököljük a nem kívánt következő melónkat: egy 14 éves kamaszlányt kell eljuttatnunk a falakon kívülre, a Szentjánosbogarak táborába. Ellie is felettébb átlagos, nem egy ifjú Lara Croft, de még nem is igazán nőies, sőt a korához képest alacsonynak tűnik, mindez természetesen életszerűbbé teszi a karaktereket. Érdekes mellékszál, hogy a leányzó teljesen úgy néz ki, mint Ellen Page. Állításuk szerint a fejlesztők ezzel nem is szembesültek, míg a tavalyi E3-mon meg nem látták a szintén Sony által forgalmazott, PS3 exkluzív Beyond: Two Souls előzetesét, amiben a színésznő valóban hivatalos szereplő, a külsejét és a hangját is beleadta. Ezt követően a srácok megpróbálták a tényleges szinkronszínésznő, Ashley Johnson külsejére alakítani a figurát, de jól láthatóan ez egyáltalán nem sikerült nekik. Mindezek tetejébe Ellie teljesen olyan bohókás habitussal rendelkezik, mint Page a Junóban, mínusz a fiatalkori terhesség és a nyelvi lelemények, utóbbiak helyett úgy káromkodik, mint egy kocsis, melyre némi magyarázatot ad a néhány gyűjtői kiadásban megbújó előzmény-képregény.

A páros egy év leforgása alatt majdnem teljesen átszeli kelet-nyugati irányba Amerikát, Bostonból indulva, Pittsburghön és sziklás vadonokon át végül Salt Lake Citybe érkeznek. Az idő múlását természetesen az évszakok váltakozása is hűen követi, bandukolhatunk tikkasztó hőségben, és harcolhatunk a látótávolságunkat nagyjából egy méterre korlátozó, tomboló hóviharban is. Az igazat megvallva maga a cselekmény nem kimondottan változatos vagy újszerű, inkább csak követi George A. Romero zombifilmes szabályait. Egyes szakaszokon nyugodtan haladhatunk és gyűjtögethetünk, mellesleg az anyag a rokonaihoz mérten nem tobzódik a felvehető tárgyakban, másutt zombikkal vagy emberekkel futunk össze, időnként pedig menekülnünk kell a legyőzhetetlen túlerő elől biztonságosan lezárható menedékek mögé. Alkalmanként más, barátságos túlélőkbe botlunk, akikkel hosszabb-rövidebb szövetségeket kötünk, egyesek, ahogy várható, elhullnak mellőlünk, másoktól szimplán búcsút veszünk, mert már bevackolták magukat egy tuti helyre, nincs okuk arra, hogy ők is nekivágjanak az ismeretlennek. Csavarok persze akadnak, de túl epizodisztikus a cselekmény, mint egy tévésorozat.

A kontroll a hasonszőrű produktumokhoz képest kissé korlátozott, különösen szembetűnő, hogy nem ugrálhatunk ész nélkül, talán egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány helyen lehetett és kellett átszökkenni nagyon apró szakadékok felett az alapban mászásnak dedikált iksz segítségével. A terep tehát nem tartalmaz Tomb Raidert idéző kihívásokat, hiányzik a parkour-réteg, hasonlóképp kalandjátékos feladványból sincs sok, azok többsége is fakultatív, mint a széfkódok keresése. A fejtörők és valamennyire újszerű elemek kimerülnek a létrák, pallók és tutajok (Ellie nem tud úszni) mozgatásában, bár ezekre sincs gyakran szükségünk. A soroltak miatt bizonyára sokakban felmerülő hiányérzetet a színesebb harcrendszerrel ellenpontozza a játék.

Szinte minden helyzetben alkalmazhatjuk bármelyik támadási taktikát. Követhetjük a Metal Gear Solid lopakodós iskoláját, ebben segít minket a falakon is áthatoló hallgatózás lehetősége. A hátulról meglepett ellenfeleket nem csak megfojthatjuk vagy lebökhetjük, de élő pajzsként is használhatjuk őket, ezt a módot kell alkalmaznunk arra is, hogy a leendő hullákat elrejtsük, a halottakat ugyanis nem mozgathatjuk, a foglyok rövid idő alatt kiszabadítják magukat, és a járőrök a holttestek láttán is riadóztatnak. Én ezt a harcmodort tartottam a legérdekesebbnek, egyrészt az izgalom plusz adrenalin löketet ad, másrészt (a kattogók esetét leszámítva) kíméli az arzenálunkat, ugyanis a játék igazán szűkmarkúan osztja a muníciót, minden golyó és anyagkopás számít. A csendesebb hadviseléshez tartozik még valamennyire a tégla és az italosüveg, ezekkel elterelhetjük az ellenségeink figyelmét, vagy hókon nyomhatjuk őket, amitől megszédülnek, továbbá ide sorolható még a füstgránát, a bomba (ha nem botlanak bele, újra felvehetjük) és az íj is.

A világ gyakorlatilag tömve van barikádokkal, fedezékekkel, éles konfliktusokat érdemes ezek mögül felvállalnunk, azonban a több bejáratos helyeken a hátunkra is figyelnünk kell. Noha ellenlábasaink alapban kötött pályán, rögzített scriptet követve mozognak, ha lelepleztük magunkat, megismerik a helyünket, vagy csak tudnak a jelenlétünkről, azért már komolyabban taktikáznak ők is, ekkor szintén jól jön a hallgatózás. Harcolhatunk Rambo módszerrel is direktben, ez persze magasabb nehézségi szinten és szűkös energiával mindig kockázatosabb, mindenesetre, ha cikkcakkban szaladunk, kevésbé találnak el minket, ha pedig egy kitörés után sikerül leráznunk őket, egy általuk ismeretlen búvóhelyre sprintelnünk, akkor ismét viszonylag biztonságban tudhatjuk magunkat. Az utolsó módszer a közvetlen bunyó, ebben vascsövek, baseballütők, rögtönzött buzogányok és effélék segítenek minket, ugyanakkor ezek minden találattal amortizálódnak, és egyszerre csak egyet tarthatunk magunknál, tehát ezt is be kell osztanunk. Egyéb híján verekedhetünk ököllel is, de ezt nem igazán próbálgattam támadó helyzetből, sejthető, hogy nem kimondottan hatékony.

Némi szerepjátékos fejlesztősdi is került az anyagba, de nem veszélyes, és érzésem szerint, mivel a legtöbb harcot lerendezhetjük lesből, akár a téma teljes mellőzésével is megnyerhető a játék. A gyűjthető pirulákból a maximális életerőnket, a hallótávolságunkat, a barkácsolási és gyógyítási időnket és a fegyverünk stabilitását javíthatjuk több, egyre drágább lépcsőben. Különféle kacatokból a fegyvereinket fejleszthetjük hasonlóképp, például a vadászpuskára távcsövet szerelhetünk, majd annak hatótávolságát is növelhetjük. A barkácsolás során pedig pengéből, kötésből, rongyból, alkoholból, robbanóanyagból és cukorból különféle kombinációkkal sittes jellegű bökőt, egészségügyi csomagot, Molotov-koktélt, bombát és füstgránátot rögtönözhetünk. Az alap ütőeszközünk hasonló módon nagyon durva baltává vagy buzogánnyá alakítható. Természetesen itt is különféle, szűkös mennyiségi korlátokkal kell szembenéznünk, és a gyógyítást is beleértve minden ilyen piszmogás valós idejű, ezekbe célszerű biztonságos fedezékben belekezdeni, ha megzavarnak minket, megszakad a folyamat.

Az kicsit meglepett, hogy Ellie-t csak egy közepes szakaszon és néhány rövidebb jelenetben irányíthatjuk, kiegyensúlyozottabb leosztásra számítottam, ugyanakkor így csak Joel fejlesztésére kell koncentrálnunk, Ellie esetében csupán néhány fegyver és korlátozott barkácsolás érhető el, illetve a közvetlen harceszközöket kiváltja az elnyűhetetlen rugós bicskája. Természetesen a lány akkor sem teljesen passzív és sérthetetlen, amikor nem mi terelgetjük. Vigyáznunk kell rá, ilyenkor nincs állandó életereje, de ha megtámadják, a szituáció alatt csökken a maximumról induló átmeneti energiája, ha pedig nem mentjük ki, jön a jó öreg game over. Idővel fegyverekhez is jut, valamennyire meg tudja védeni magát, ha nincs nagy túlerő, számíthatunk rá, hogy leszedi az ellenfeleket, amit ki is lehet használni, kímélhetjük a szűkös muníciónkat, nála pedig ilyenkor a lőszer is végtelen. A további társaink ugyanígy működnek, időnként akár négyesben is bandukolhatunk, arra kell csak mindig ügyelnünk, hogy a többiek ne haljanak meg, ugyanakkor valamennyire támaszkodhatunk is rájuk az összecsapások során.

Természetesen a több mint kétezer mérföldet nem mind gyalogszerrel kell megtennünk, az átvezető animációkban és a hosszabb, nyilván eseménytelenebb időszakokat átugró vágások között van némi autózás és lovaglás is. A ló fontosabb szerephez jut, néhány pályán szabadon és kényelmesen közlekedhetünk vele. Apróbb negatívumként jegyeztem fel magamnak, hogy semmi sem jelzi az automatikus mentéseket, vagyis az ellenőrzőpontokat, ahogy manuális mentésnél is nyilván az utolsó pont játszik csak, ezek miatt előfordult velem, hogy szünet után másnap újabb egy órát kellett beleraknom egy korábban már átkutatott terep ismételt leszüretelésébe. A gyűjtögetést rontja az is, hogy szinte soha nem látszanak a mellesleg nem túl terjedelmes „arénák” határai, adott mondjuk három teljesen azonos kinézetű ajtó, kettő mögött rengeteg cucc vár ránk, a harmadik beindít egy jelenetet, és lezárja a visszautat, ez persze nem csak az ajtókra áll. Noha vannak apróbb hibái, és játékmenetben meg történetben azért túlzás lenne forradalminak nevezni, mégis van varázsa. A helyszínek roppant változatosak, és bár melankolikusan, de hangulatosak. A felnőtt korhatár-besorolást indokló, különösen intenzív, ugyanakkor nem öncélú brutális jeleneteknek szinte nincs párjuk, érzelmileg kegyetlenül gyomorba vágnak minden játékost. A két karakter kidolgozottsága, viszonya és jellemfejlődése pedig olyan mesteri, hogy a legjobb filmeket idézi. A The Last of Us nem is igazán videojáték, több annál, inkább csak mellékesen játszható filmalkotásként helyezhető mérlegre, már a több mint másfél óra átvezető mozi miatt is ott a helye minden PS3-gyűjteményben.

Kapcsolódó cikkek

• Az elmúlt évtized legnagyobb hatású játékai
• The Last of Us: Left Behind DLC teszt
• The Last of Us bétateszt