TrackMania Turbo teszt

A legendás klasszikus emléke sokakban szertefoszlott már. Pedig az ugratókkal, betonakadályokkal és hurkokkal nehezített versenyjáték a maga idejében legalább olyan népszerű volt, mint a Street Rod vagy a Need for Speed, persze az eredeti, Road & Track névvel fémjelzett epizód. Helyette viszont itt van a TrackMania, mely nem titkoltan a nagy öreg hagyatékából táplálkozik, a francia Nadeo immáron tizenhárom éve hozza el nekünk a sorozat újabb és újabb felvonásait, mit sem változtatva az alaprecepten. A jól bejáratott rendszert pedig a TrackMania Turbo se kívánja megtörni, a most megjelent új részben is egy dolog számít csak: a száguldás!

Négyszáz kilométer per órás sebesség, turbókapuk, hajtűkanyarok, ugratók, hurkok és szívatások. A TrackMania alapelve mindig az volt, hogy elrugaszkodjon a valóságtól, és egy olyan autós játékkal szórakoztasson minket, amiben magunk se hisszük el, miket csinálunk. Minden időre megy, tapossuk a gázpedált, és egymás után többször nekifutva a pályáknak mindig azon dolgozunk, hogy egyre magasabb és magasabb rangot érjünk el. Nincs is ennél fontosabb. Try Hard 2: Try Harder, hirdetik az óriásplakátok pályaszerte, a köridő minden újrakezdésnél egyre jobb lesz, ráfüggünk a másodpercekre, és hamarosan már nem lesz olyan, hogy továbbmennénk a legszebben csillogó érem nélkül. A játék pedig eredményünkről részletes statisztikát is ad, melynek köszönhetően meg lehet nézni, hogy hol végeztünk a világranglistán, a magyar játékosoknál, a városunkban, illetve barátaink között.

Az új rész négy helyszínt vonultat fel. Az első a Canyon Grand Drift, mely egy kősivatagos észak-amerikai terület, Nascar-szerű izomautókkal a rajtvonalon. Minden helyszínen más kocsival indulhatunk útnak, néha egy meghatározott pontból indulva, néha meg egy helikopterről ledobva. Utunk ezután egy erdős európai vidéken, a Down & Dirty Valley-ben folytatódik, aminek egy bogárból épített farmotoros versenyautóval vághatunk neki, majd a trópusi környezetet megnyitó, sand buggy-orientált délkelet-ázsiai Rollercoaster Lagoon következik. A listát pedig végül, de nem utolsó sorban a játék futurisztikus metropoliszának szomszédságába épített International Stadium zárja, brutális open-wheel formulaautókkal. A négy helyszínen összesen 200 előre elkészített pálya vár ránk, melyeket többféle játékmódban teljesíthetünk, offline, online és osztott képernyős formában is.

A Campaign menüpontban egyjátékos kihívások várnak ránk. A rendelkezdésre álló pályáknak öt nagy bajnokságon keresztül futhatunk neki, kérhetünk ghost cart a megfelelő színű érmek eléréséhez, illetve megnézhetjük azt is, hogy barátaink hogyan vették az akadályokat, mint mondtam, nem számít más, csak az idő. Ezen a ponton pedig kipróbálható végre a játék nagy újdonsága, a Dual Driver is. Ketten két kontrollerrel irányítunk benne egy autót, 50-50 százalékos ráhatással arra, amit csinálni akarunk, mindketten kormányzunk, és mindketten gyorsítunk, meg fékezünk is, nagyon vicces az egész. Főleg egy házibuliban, két-három sör után. De hasonlóan szórakoztató az online mód is, melyben mindig a szervező válogatja össze a pályákat, a játékosok pedig a verseny kezdetén egyszerre indulnak el a rajtról. Mindenki szellemautót vezet, így nincs olyan, hogy kilöknénk egymást a kanyarokban, a pálya minél jobb teljesítésére pedig egy meghatározott időkeret áll rendelkezésre. Az időkereten belül annyiszor kezdhetjük újra a pályát, ahányszor csak akarjuk, az eredményhirdetésnél mindig a legjobb időnket látjuk majd.

De végignézve a listát találkozhatunk még egy Multiplayer móddal is, melyben tizenhat fős klasszikus futamok várnak ránk, kiegészítve a Dual Driver lehetőséggel, és itt van például a Split Screen is, melyben egy gépnél legfeljebb négyen játszhatunk egyszerre, osztott képernyős megoldással. A legjobbat pedig a végére hagytam. A játékba ezúttal is kerültek szerkesztők, a Garage & Mix menüben az autókat lehet festeni és matricázni, előre listázott színeket, mintázatokat, zászlókat és rajtszámokat kombinálva, míg új pályákat a már hagyományosnak és elmaradhatatlannak mondható Trackbuilderben hozhatunk létre.

Ezt választva egy felsőnézetes editorban találjuk magunkat, a hálós szerkezetű alapra pedig csak le kell pakolgatnunk a megfelelő pályaelemeket. A szerkesztő gyors és könnyen átlátható, az első pályám pedig rögtön durva is lett. Néhány hagyományos kanyar után beraktam egymás után négy turbófeltöltőt, ami magától kihúzatja a kocsit, utánuk pedig egy ugratót, majd egy visszafordító kanyart. Aki nem elég óvatosan megy bele a feltöltőkbe, az azonnal a pályán kívül találja magát, satufékkel kell elérni az elsőt, és akkor pont megúszod, mindenki beszívta eddig. A szerkesztő előnye, hogy rendkívül gyorsan hozhatunk létre új pályákat, az előző úgy másfél perc volt, a program még igyekszik is kitalálni, hogy milyen elemet szeretnénk legközelebb lerakni, nem kínál fel olyat, aminek ott nincs helye.

A pályaszerkesztőben végre van lehetőség random generált pályákat kérni, tudunk beállítani nappali, alkonyati vagy éjszakai világítást, az elkészült műveket pedig természetesen az első saját teszt után el is lehet menteni, vagy rögtön megosztani barátainkkal, ismerőseinkkel. Az editor a sorozat valaha készített legjobb és legtöbb lehetőséget nyújtó kiegészítője, némi hiányosság viszont, hogy az autófestéshez hasonlóan itt is előre elkészített elemeket lehet csak használni. Nem tudunk mondjuk egy útszakaszt megnyújtani, nyolcast formázni belőle, vagy még extrémebb formákat kreálni. Vannak viszont jópofa kiegészítők, amik messze kitolják a szerkesztő szavatosságát, a turbófeltöltőn kívül használhatunk például motorleállítót, amin áthaladva lefullad a kocsink, és a visszakapcsolóig lendületből kell kibírnunk. Na, ide érdemes betenni pár durvább kanyart, vagy akadályt, garantált lesz a káromkodás, de hasonló még egy másik kedvencem, a kormánydeaktiváló is, nem kell magyarázni, hogy mire jó.

A látvány szerethető lett. Minden steril, fényes és tiszta, a játék a laboratóriumi körülményekre esküszik, a textúrák szépek, és speciális effektekkel se tömték tele a játékot. Nincsenek benne szemkápráztató fények vagy más durva dolgok, de jobb is ezeket meghagyni a Need for Speed-kategóriájú címeknek, itt koncentrálnunk kell, csak mi vagyunk, és a kanyarok, semmi más. A játékmenet könnyen tanulható, mesteri szinten űzni viszont rengeteg gyakorlás és újrapróbálkozás után lehet csak, a játékélmény pedig ezúttal is hetekig, hónapokig le fog minket kötni. Elképesztő, hogy ugyanaz a játék már több, mint tíz éve működik. És nem tudjuk megunni.

Remek hír továbbá, hogy a TrackMania most először megjelent konzolokra is, a PlayStation 4- és Xbox One-változatok pedig simán hozzák a 60fps sebességet, a Sony konzolján 1080p, a Microsoft masináján pedig 900p felbontásban. Ezen kívül apró, de annál izgalmasabb dolog, hogy a háttérzene már dinamikus lett. Stílusban a 100 százalékosan elektronikus irányt vette célba, a dallamai pedig a játékmenettől függően változnak, fékezésnél lassul, gyorsításnál felpörög, ha pedig karambolozunk, komor és lehalkuló lesz. De dönthetünk úgy is, hogy kikapcsoljuk az egészet, egyetlen gombnyomás játék közben, és figyelmünket már tényleg nem veszi el semmi.

A TrackMania Turbo összességében jó kis játék lett, akár a sorozat összes korábbi része. Nem reformálja meg a márkanevet, de kellően új és friss ahhoz, hogy imádjuk. Szép, izgalmas és kihívásokkal teli, olyan játék, amit remek egyedül játszani, de társakkal is, a legjobb pedig, hogy a pályaszerkesztő segítségével a bajnokságok számát ezúttal is végtelenre növelhetjük. Ha úgy tartja kedvünk, akkor pokolian nehéz pályákkal, ha meg lazáznánk, akkor extrém, szívatós, vagy egyszerűen vicces térképekkel. A sorozat rendkívül szórakoztató, sokan élvezik és szeretik, és az új rész se okozott csalódást, rá kell kapni az ízére, de ha megvan, akkor többet már nem tudod elengedni.

A TrackMania Turbo PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg. Én ez utóbbin teszteltem.