Mario Party: Star Rush teszt

  • Írta: fojesz
  • 2016. november 24.
Minijáték-csomagot nem olyan nehéz összepattintani egy kézikonzolra, fogyasztható partijátékot varázsolni rá azonban annál inkább. Meglepődtem volna, ha nem a Nintendo siet majd a segítségünkre.

Habár a Nintendo Switch bemutatkozó előzetese szürreálisnál-szürreálisabb élethelyzetekkel próbálta bebizonyítani, hogy márpedig nekünk szükségünk van egy félig asztali, félig hordozható konzolra, az tagadhatatlan, hogy a kiotóiak alaposan felkészültek: akár vevő lesz a játékostábor az ötletükre, akár nem, magán a Switchen nem fog múlni, ha te valóban arra vetemedel, hogy edzés után instant NBA-zésbe kezdesz a haverokkal a pálya mellett. A Mario Party: Star Rush esetében is hasonló a helyzet: akik mindenképpen kézikonzolon képzelik el a partijátékozást, ne keressenek tovább, az új Mario Partyt pont nekik találták ki!

A bevezetőben feldobott problémára épp a Mario & Sonic at the Rio 2016 Olympic Games és a hozzá hasonló játékok hívják fel a figyelmet. Hiába vonultatott fel a Sega és a Nintendo legutóbbi koprodukciója egy raklapnyi és egyébként változatos minijátékot, azok hosszú távon nem igazán élvezetesek, arra pedig végképp alkalmatlanok, hogy a baráti összejövetelek első számú multiplayer alapanyagává váljanak. A Mario Party: Star Rush azonban képes megugorni ezt a lécet, és ehhez nem kellett sok ötletelés, bőven elegendő volt, hogy a Nintendo nem csak úgy ráhányta a minijátékokat a memóriakártyára.

Nem bizony: a Mario Partyban minden egyes játékmódban tapasztalati pontot gyűjthetsz, szintlépéskor pedig újabb játékmódok és játszható karakterek ütik a markodat. Nem olyan nagy ördöngösség, igaz? Pedig már ez az egyszerű fejlődési rendszer is rengeteget dob a játékélményen, a játékos szívesebben jár vissza akár egyedül is, ha úgy érzi, halad előre és célokat tud kitűzni maga elé. Aztán már csak az ügyességünkön múlik, hogy mennyire tudunk gyorsan fejlődni, értelemszerűen a teljesítményünk határozza meg, hogy mennyi XP üti a markunkat.


A nyolc játékmódot is úgy tervezték meg, hogy hosszabb ideig tartson egy-egy menet végigjátszása, a kivételek esetében pedig az addikcióra mentek rá, és az újrajátszhatóságot tartották szem előtt a készítők. A játék fő attrakciójának számító Toad Scramble kis túlzással önálló címként is megállná a helyét, egy kör alsó hangon 15-20 percig tart belőle, és bár a szabályai borzasztó egyszerűek, annyi csavar van a játékmenetben, hogy sosem válik unalmassá. A feladatunk az, hogy a pályán befigyelő bossok kiiktatása közben a lehető legtöbb érmét és így csillagot gyűjtsük be, eközben pedig a társasjátékokhoz hasonlóan dobókockával dől el, hogy mennyit léphetünk. A nyerésre álló kolléga még az utolsó körökben sem lehet biztos a győzelmében: a legkülönbözőbb minijátékokban, NPC-k seregével és egy sor power-uppal szívathatjuk a többieket, és dolgozhatjuk le a hátrányunkat.

A többi játékmód ennek a vadhajtása, a Coinathlonban egy lineárisabb pályán, kötöttebb körülmények között kell a lehető leggyorsabban a legtöbb érmét begyűjtenünk, és így elsőként célba érnünk, míg a Balloon Bash-ben több a szabadság, ugyanakkor a körök száma kőbe van vésve. A Mario Shuffle-ben az a feladata a csapatoknak, hogy a pálya két végéből indulva eljussanak az ellenfelük kezdőterületére, de vannak itt olyan játékfajták is, amelyek egyedül, illetve egyedül is kiválóan játszhatóak: Boo’s Block Party a helyi Kővarázsló, míg a Challenge Tower egy, az Aknakereső szabályrendszerét idéző toronymászós játék, amelynek a teljes végigjátszása két órába is beletelhet.


A garantált Mario-hangulat mellett fordulatokból egyik játékmódban sincs hiány, és azok intenzitását is kiválónak találtam; egy másodperc üresjárat nincs bennük, egyedül a Guitar Hero-szerű Rhythm Recital lóg ki a sorból, ami legfeljebb a Mario-muzsikák kedvelői számára szolgálhat érdekességként. Az is nyilvánvaló, hogy a javarészt ügyességre építő minijátékok nem túl bonyolultak (fogjál ki minél több halat a tóból, találj ki a labirintusból, de akad itt flipper is!), és ki is merülnek a szapora gombnyomkodásban és az érintőkijelző matatásában, viszont olyan mennyiségben vannak jelen, hogy egyhamar nem válnak ismétlődővé. Az már más kérdés, hogy lehetett volna cifrázni rajtuk, ezen a téren speciel a Mario & Sonic fejlesztői kreatívabbak voltak, és jóval ügyesebben használták ki a 3DS képességeit.

Különösen tetszett viszont, hogy a Mario Party: Star Rush valóban nagyon jól játszható multiplayerben. Nemcsak a multikompatibilis játékmódok garantálják a partihangulatot, a Nintendo a Party Guest funkció bevezetésével arról is gondoskodott, hogy a lehető legtöbb játékoshoz jusson el a program. Az új Mario Partyt ugyanis elég egy játékosnak megvennie, három barátja pedig ingyen becsatlakozhat hozzá, és ami különösen fontos, jóval több tartalomhoz férhet hozzá, mint a mezei Download Play használatával. Ez nagyszerű húzás, nem is nagyon kell részletezni, hogy miért - így azért egyszerűbb összerántani a baráti társaságot!


A Mario Party: Star Rush kellemes meglepetés volt számomra. Jobb esetben is egy laza, unaloműző pakkra számítottam a Nintendótól, ehhez képest egy addiktív és tartalmas csomaggal gazdagodott a 3DS-gyűjteményem. Ha van egy-két 3DS-en játszó cimborád, mindenképpen ajánlom a beszerzését, dobjátok össze rá a pénzt, kiválóan feldobja majd a szüneteket!

A Mario Party: Star Rush kizárólag Nintendo 3DS-re jelent meg.

2.
Norbiii
Nagyon szeretem az ilyen kis Mario társasjátékokat, Wii U-n rengeteget játszunk pl a Mario Party-val :)
1.
DON GONDOCS
Látom, senkit nem hatott meg ez a játék.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...
Advertisement