Martha is Dead teszt

Amikor elindultam, csodaszép éjszaka volt, az erdőben a fák lombjai sugárként törték meg a hold és a csillagok által felém küldött fénynyalábokat. Éreztem, hogy a mai nap más lesz, mint a többi és bár akkor még nem sejtettem, sajnos igazam lett.

Az esti túráim rendszeresek voltak, hiszen a közeli tóról ilyenkor lehetett a legszebb fényképeket készíteni. Több gépet is felállítottam a part mentén, nehogy lemaradjak egy csodálatos pillanatról, viszont ezúttal valami borzalmasat pillantottam meg a habok között. Elsőre egy átlagos uszadék fának tűnt, de ahogy jobban ráközelítettem, hirtelen elfogott a kétségbeesés. Egy mozdulatlan test lebegett a víz felszínén, mintha csak arra várna, hogy valaki felébressze őt az örök álmából. A rémületből felocsúdva rögtön a móló felé szaladtam, majd amint odaértem az utolsó deszkához, félelemérzet nélkül vetettem bele magam a sötét mélységbe. Karjaim olyan erővel húztak előre, ahogy korábban még sohasem, és szinte pillanatok alatt odaértem hozzá. Átkaroltam és elkezdtem kihúzni magammal a biztonságot jelentő part felé. Kifulladva és levegőért kapkodva, de végül célba értem, hogy aztán hirtelen valami sokkal rosszabb érzés kerítsen hatalmába.

Martha, az ikertestvérem pihent a karjaimban, akinek élettelen arcában mintha csak magamat láttam volna. Az első sokkot leküzdve felkiáltottam, majd zokogásban törtem ki, könnyeim pedig esőcseppként borították be Martha arcát. A saját sikolyomtól megrémülve, zavartan kémleltem a messzeséget, hátha valaki segít nekünk, de teljesen egyedül voltam, míg végül szüleink odaértek hozzánk. Ahogy rápillantottam a félelemtől eltorzult arcvonásaikra, rögtön tudatosult bennem, hogy az addigi megszokott életünk végérvényesen megváltozik. A háború árnyékában felépített békés menedékünknek vége, és ezt már soha semmi sem hozhatja vissza hozzánk. Másnap reggel felébredve egy rémálomnak tűnt az egész, de amint leértem, megláttam Martha békésen nyugvó holttestét, ahogy a házban felállított koporsóban pihen.

Rögtön elfogott a sírás, aminek végül a másik szobában beszélgető szüleim mondatai vetettek véget. Bár nem hallottam teljesen tisztán, hogy miről beszélgetnek, az a pár hangfoszlány, ami utat tört magának a falon keresztül, ismét rémülettel töltött el. Úgy tűnt, teljesen megzavarodtak, össze-vissza beszéltek, mintha nem is a testvérem, hanem én haltam volna meg, majd végül megemlítették a „Tó hölgyét”, amitől eluralkodott rajtam a rettegés. A régi mesét már én is többször hallottam, miszerint egy titokzatos nő a tóból kiemelkedve áldozatok után kutat, de azt hittem, hogy az egész csak ósdi rémtörténet, amivel a gyerekeket riogatják. Lehet, hogy a balesetnek tűnő borzalmak mögött valami sokkal félelmetesebb lapul?

Az elkövetkezendő időszakban mindennapossá váltak az éjszakai rémálmok, amik csak tovább erősítették bennem azt az érzést, miszerint valami lappang a történések mögött. Úgy éreztem, kizárólag én deríthetem ki a valódi igazságot, ezért erőt vettem magamon és a fényképezőmmel felszerelkezve elindultam az ismeretlenbe. Ugyan sokan gyerekesnek, valamint unalmasnak tartották a képek készítését és előhívását, én imádtam minden egyes pillanatát, kezdve az aprólékos beállításokkal, egészen a sötétkamrában feltáruló csodáig. Ez a szerelem pedig kapóra is jött a nyomozásomban, hiszen ezáltal bármilyen kis bizonyítékot meg tudok örökíteni, legyen az valódi, vagy épp természetfeletti. A házban fekvő Marthát magam mögött hagyva léptem ki a fényre és indultam el egy olyan úton, amiről talán már sosem fogok visszatérni ugyanúgy.

Hihetetlen, hogy a háború és a megannyi borzalom ellenére is a környék szinte mit sem változott és ugyanabban a pompában úszik, mint régen. Ameddig a szem ellát zöldellő területek, virágos rétek és hatalmas erdők fekszenek, melyek hívogatásának nehéz ellenállni, főleg, ha a fülünkbe mászik pár keserédes toszkán dallamocska is. Már pusztán csak a környezet látványa megnyugtat és melegséggel tölt el, viszont, amint leszáll az éj, a biztos megnyugvás helyét átveszi a bizonytalantól való félelem. Az éjszakai erdő már nem annyira hívogató, mint korábban volt, ráadásul furcsa hangok szűrődnek ki a fák ágai közül, de ezek sem állíthatnak meg, sőt, csak még inkább ösztönöznek arra, hogy megtaláljam a testvérem halálának valódi okait.

Nincs az a zár, rejtvény, vagy feladvány, ami eltéríthetne a céljaimtól. Konok módon, leszegett fejjel haladok előre az ismeretlenbe, majd a fényképezőmmel igyekszem a lehető legtöbb fontos pillanatot megörökíteni, hátha végül a megannyi apró darab összeáll egy nagy egésszé. Eközben a háború mocska is igyekszik befurakodni az életembe az egykori szerelmem képében, aki talán többet tud annál, mint amennyit elárul nekem. Sajnos el fog jönni az a pillanat, amikor oldalt választva döntenem kell arról, hogy kiben bízhatok meg igazán, de ez számomra sosem lesz több, mint szimpla háttérzaj a Marthaval történt eseményekhez képest. Ha akarnám, sem tudnám elnyomni magamban ezt, hiszen a napról-napra visszatérő rémálmok folyton emlékeztetnek arra, hogy milyen borzalmakat éltünk meg mi ketten ott, azon a bizonyos tóparton.

Sajnos azonban akad pár olyan körülmény, amikkel nem számoltam és folyton-folyvást igyekeznek eltéríteni a céljaimtól. Az egyik ilyen a bicikli, amit hiába javítottam meg, ezek után sem kényelmes a használata, így inkább gyalog fedeztem fel a környéket. Ugyan az erdő hatalmas, valójában csak pár kijelölt úton szabad járnom, lévén, a szüleim annak idején megtiltották, hogy a fák közé mélyebben bemerészkedjek. Pontosan emiatt hiába vághatnék át az egészen, inkább megtorpanok, mielőtt még túl késő lenne és eltévednék az éjszakában. Mondjuk ezeket a szabályokat észben tartva is van pár olyan pillanat, mikor megakadok és idő kell, mire összeszedem magam, de ilyenkor mindig Martha arcára gondolok és erőt merítek belőle a továbbhaladáshoz. Arra az arcra, amit sosem fogok elfelejteni és örökké velem marad, itt, mélyen a szívemben.

Martha halott és már semmi sem hozhatja vissza őt közénk, de ha van akárcsak szemernyi esély van arra, hogy békére leljen, akkor azt meg kell ragadnunk. Tudom, hogy a fentiek egyesek számára felkavaróak lehetnek, sőt, olyan pillanatokat éltem át ezalatt a napoknak beillő pár óra alatt, amit senkinek sem kívánnék, viszont ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy végül sokkal erősebben állhassak most itt, előttetek. Remélem, akadnak olyan bátrak, akik velem együtt alászállnak a sötétség legmélyebb bugyraiba, hogy aztán onnan visszatérve más emberként folytassák az addigi megszokott életüket. Ebben ismerszik meg Martha legnagyobb ereje, hiszen hiába halt meg akkor éjszaka, végérvényesen velünk marad, és ha lepereg az utolsó jelenet, a történetünk bennetek él tovább.

A Martha is Dead február 24-én jelent meg PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X-re, valamint PC-re. Mi utóbbin éltük át egy i5-4590, 16 GB RAM és egy GTX 1660 társaságában.

Kapcsolódó cikk

4.
4.
mustang74
...hajlamos a kifagyásokra....
Sajnos sokszor megteszi. :(
3.
3.
crytek
#2: A game nagyon rövid. Ami az acsizás miatt nem gond ,mert ha többször kell végigvinni az se gáz

(Ez pedig valóban inkább egy élményleírás mintsem teszt...)
2.
2.
Lackooo84
Ez egy fos cikk, nem teszt...
1.
1.
KopyAti
Neeeeem szeretem az ilyen teszteket. A játékról csak a pozitívumok, negatívumok dobozból tudtam meg valamicskét.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...