Elbukó bajnokok - kiváló, ám rosszul fogyó játékok (1. rész)

Link másolása
Nyitott világú úttörő, pazar Lovecraft-adaptáció, komoly témákat feszegető TPS és az állatkás platformerek szókimondó humorú fricskája. Egytől egyig igazolják, hogy a tehetség és a siker sajnos nem járnak kart karba öltve.

Bár mára az egyik legismertebb amerikai regénnyé avanzsált, 1925-ben F. Scott Fitzgerald keservesen megbánta, hogy papírra vetette A nagy Gatsbyt. Ugyan a magnum opusának szánt kötet jellemzően kedvező kritikai fogadtatásban részesült, ám az eladások messze alatta maradtak a vártnak, ráadásul az írót mélységesen elkeserítette, hogy az ítészek totálisan félreértették a sorait, és tévesen a dzsesszkorszak habkönnyű kivonatának bélyegezték munkáját. Ha a második világégés alatt az USA kormányának megbízásából nem nyomtatnak ki bő százötvenezer példányt az unatkozó katonáknak, ma aligha olvasnák milliók az elvhűség és a cinizmus harcának tragikus krónikáját.    

Elméletben pazarul teljesítő, élesben viszont megjelenésükkor rútul elhasaló, és csupán utólag piedesztálra állított alkotásokból a játékiparban sincs hiány. Lássuk a felhozatalt!

Az, hogy mit tekinthetünk nyitott világú címnek, fogós kérdés. Azonban a közmegállapodás szerint egy kis jóindulattal a hetvenes-nyolcvanas évek egyes képviselői, például az 1974-es dnd, az 1976-os Colossal Cave Adventure vagy az 1980-as Adventure is ide sorolhatóak, a Sid Meier's Pirates!-t, az Ultimát, a The Legend of Zeldát és még kismillió, másik programot nem is említve. 

Később a technika fejlődésével az az elgondolás, hogy a megszokott, pályacentrikus megközelítést el kell engedni, és amennyire lehetséges, ajánlott a valóságot szimulálni, egyre inkább teret hódított. Nem csoda hát, hogy a hanyatló Sega egyik kulcsembere, Yu Suzuki is ebben a trendben látta a vállalat megmentésének zálogát. Terve papíron igen egyszerű volt. Ha sikerülne egy, kizárólag az új konzoljukon, a Dreamcaston elérhető, a korabeli kínálatot messze meghaladó művel lenyűgözni az érdeklődőket, akkor a megtépázott renoméjú fejlesztő-kiadó egyből az élre ugorhatna. 

Az elhatározást tettek követték: az eleinte kissé homályos ötlet konkrét formát öntött, és a hetvenmillió dollárt felemésztő Shenmue az eredeti elképzeléssel szemben három pilléren állt. Az alapokat a sztori jelentette: az apja egy családi ereklyét is meglovasító gyilkosát üldöző Ryo Hazuki vendettáját elmesélő, krimibe illő történet szavatolta, hogy a felhasználót a kezdet kezdetén magával ragadja a cselekmény. Erre épült rá a fő ütőkártya, az interaktivitás. A napszakok és az időjárás dinamikus változása szenzációként hatott, de a szaklapok a legvehemensebben a lenyűgözően gazdag minijáték-felhozatalt méltatták. 

A pillanatnyi lazításra vágyók már az első felvonásban is biliárdozással, arcade masinákkal és megannyi más, izgalmas tevékenységgel kapcsolódhattak ki, míg a második rész rulettel, nyerőgéppel, szkanderrel, dartsszal és más elfoglaltságokkal fokozta a hangulatot. Ezek 2022-ben triviális apróságok, ám 1999-ben és 2001-ben az, hogy a hajsza akármikor megszakítható, hihetetlennek tűnt. Pláne, mert nem csak egy-két, függeléknek is gyenge apróságot próbálhattak ki a megfáradt nyomozók: igényes és színes kínálat várta őket. A bunyókat pedig a gombnyomkodásra építő quick time event-jelenetek emelték Jackie Chan, Sammo Hung, Bruce Lee és a hongkongi iskola nagyjainak szintjére. 

Ezen elemek normális esetben önmagukban is garantálták volna a zajos sikert, de a vezetőség sorozatos, rosszabbnál rosszabb döntései után önmaga egykori árnyékaként vegetáló cég elvesztette a rajongói bázisát. A játékosok nem bíztak benne, hogy egykori favoritjaik nívósan dolgoznak, és sokan a Mega Drive alig-alig támogatott kiegészítőinek fiaskóját is nehezen emésztették meg, vagy azt hánytorgatták fel, hogy a többre-szebbre hivatott Saturnt négy, kurta esztendő elteltével technikailag a süllyesztőbe lökték. A Dreamcast ezért messze a várakozások alatt fogyott, és a bajokat tetézendő, hitvány másolásvédelme a máskülönben becsületesek javát is kalózkodásra csábította. A retorzió nem maradt el: a Sega visszahullott a másodvonalba, és a befejezetlen Shenmue megmaradt beteljesületlen ígéretnek. Ez ma is így van, mivel a közösségi finanszírozásnak köszönhetően tető alá hozott harmadik epizód a szerényebb büdzsé és az átalakult elvárások miatt 2019-ben nem keltett akkora hullámokat, mint elődjei. 

Az 1998-tól 2002-ig futó Spec Ops-franchise feltámasztásának híre keveseket hozott lázba, mert az érdemei kétségbevonásával kimúlt, taktikai lövöldéket tömörítő széria finoman fogalmazva sem tartozott a kiugró rajongótáború, pusztán az említésével is fanatikusok millióit megmozgató klasszikusokhoz. Ám a Yager Development illetékesei bíztak a képességeikben és titkos ütőkártyájukban: a háború kendőzetlen borzalmainak naturalista bemutatásában. Ahogy azt a Call of Duty: Modern Warfare 2 legemlékezetesebb küldetése, a játékost egy civilek elleni terrorakció sűrűjébe elkövetőként bedobó No Russian is illusztrálta, a téma tabunak számított az ágazaton belül; szentül hitték hát, hogy a puszta pufogtatásra ráunt, érettebb korosztály figyelmét felkeltheti egy, a szépelgést takaréklángra csavaró, de nem pusztán véres-beles, hanem elsősorban az öldöklés a pszichére gyakorolt hatásaira fókuszáló kuriózum. Ez lett a Spec Ops: The Line.

A készítők semmit sem bíztak a véletlenre: Joseph Conrad remekéhez, az erkölcsi nihilt és a romlottságot húsba vágóan érzékeltető A sötétség mélyénhez nyúltak. Ártatlanok elkerülhetetlen szenvedése, hatalommal való visszaélés, szükség szülte, rosszabbnál rosszabb opciók, a kötelességteljesítés hamis pátosza és totális megsemmisülés. Az elátkozott harmincharmadik hadosztályt vezető John Konrad megállítása körül bonyolódó, 2012-es TPS elérte a célját: a zsurnaliszták nem győzték borzadállyal vegyes csodálattal dicsérni a csapat fáradozásainak gyümölcsét. Ám ez nem sokat segített. A pont a lényeget nem érintő, pontosabban fogalmazva, a narratíva kulcselemeit a nagyobb hatásért eltitkoló reklámkampány és a zsáneren belüli túlkínálat sajnálatos folyományaként a többre hivatott próbálkozás elhasalt a kasszáknál. 

A Lovecraft-adaptációkkal Dunát lehetne rekeszteni, viszont sajnos szomorúan konstatálhatjuk, hogy a mennyiség Marxra rácáfolva nem csapott át minőségbe. Ennek egyik fő oka, hogy a weird fiction nagymesterének írásaihoz nyúlók százból kilencvenkilencszer csupán a külsőségek szellemtelen másolásáig jutnak el. Vagyis hibátlanul ábrázolják a karmos-csápos, megnevezhetetlen fertelmeket, de a novellák, illetve kisregények velejét adó, kozmikus iszonyattal kevert és egzisztenciális sokkal megbolondított tébolyt lusták vagy képtelenek reprodukálni. 

A Silicon Knights az Eternal Darkness: Sanity's Requiemmel viszont bebizonyította, hogy igenis átadható egy másik médiumon keresztül az élete javában nyomorgó szerző alkotásainak lényege. Az évezredeken átívelő kalandban összesen tizenkét, nemritkán a halálnál is rosszabb sorsú karakter bőrébe bújva tapasztalhatjuk meg, hogy milyen is az, ha nálunk hatalmasabb, kérlelhetetlen-irgalmatlan erők bábjaivá züllünk. 

Ennek legzseniálisabb mechanikája a Cthulhu hívása asztali RPG-ből kölcsönzött épelméjűség-rendszer. Minél többet derítünk ki az univerzum az emberiség elől okkal-joggal elrejtett összefüggéseiből, annál mélyebbre merülünk az őrület mocsarában – mert apránként világossá válik előttünk, hogy megnevezhetetlen entitások uralják a kozmoszt. Így hallucinációk kezdenek el gyötörni, például könnyen megeshet, hogy nem is létező ellenfelekkel küzdünk, vagy éppen a mentés is hideglelős rémálommá fajul, mivel a játék elhiteti velünk, hogy mindent letöröltünk a memóriakártyánkról. Ám hiába a közel tökéletes kivitelezés, a 2002-es etalon alig-alig törte át a közöny acélfalát. A szaksajtó képviselőin keveseket hozott lázba – hogy aztán később milliók bánják meg, hogy anno kihagyták, és hasztalan igyekezzenek pótolni a mulasztást. 

Végül, cikkünk első felvonása aligha lenne teljes a 2001-es Conker’s Bad Fur Day nélkül. A tündéri kis mókuska eredetileg az 1999-es Conker's Pocket Talesben debütált, de a Game Boyra kiadott, bántóan középszerű platformer a lőtéri kutyát sem érdekelte. Ám a Rare a Nintendóval kötött szerződésük után sikereik csúcsán lévő tagjai úgy vélték, hogy a cuki apróság komoly potenciált rejt magában. Elvégre, ha szakítanának a bevett sablonokkal, és egy családbarátnak mérsékelten nevezhető sztori főhősének tennék meg, az óhatatlanul újdonságként hatna. 

Veszett-vad ötletelésbe fogtak hát, majd kapzsi és alkoholista pernahajderré szabták át a bundás karaktert, aki kizárólag a várható anyagi haszonért cserébe keveredik kalamajkába. Ehhez igazodva a színre bájos lényekkel teli világban sem a béke és a szeretet dominált. Menyétmaffiózók mellett operaénekesi ambíciókat dédelgető, agresszív ürülékszörny, mucsai terminátorkoppintás és frissen facsart falusiakat nassolgató vámpír is feltűnt a színen.   

Az elborultság mértékét ékesen illusztrálja, hogy a tervezett folytatás a bestiálisan felkoncolt és a sírból visszatérve bosszúhadjáratba kezdő Conker agóniájával nyitott volna. De sajnos a vásárlóközönség nem állt készen a vaskos káromkodásokkal, altesti poénokkal és popkulturális utalásokkal megtűzdelt, posztmodern fricskára, pláne, mert az N64 a japán óriásvállalat döntésének értelmében deklaráltan az egész famíliát szórakoztatni hivatott művekre alapozta a marketingstratégiáját. A vaskosabb-alpáribb kikapcsolódásra fogékonyak java ezért nem rendelkezett a konzollal, míg a vevők tekintélyes hányada becsapva érezte magát, és felpaprikázva követelte vissza a pénzét. 

Ergo, bár számos más, provokatív blődlivel szemben a játékmenet kategóriája élvonalához tartozott, a merész kísérlet teljes kudarccal zárult. Ráadásul a gondokat fokozandó, a 2005-ös remake, az Xbox-exkluzív Conker: Live & Reloaded sem hódított meg széles tömegeket. A Microsoft egy párját ritkítóan ostoba húzása miatt bicskanyitogatóan igénytelenül cenzúrázták a harsány-trágár színfoltot. A holtan érkezett, és nem egészen két évvel az elstartolása után lelőtt játékkészítő programban, a Projekt Sparkban tett, halovány vendégszereplésén pedig még a keményvonalas rajongók is gúnyosan kacarásztak. 

Ezzel zárjuk felsorolásunk első felvonását: a másodikban vámpírokról, az egyediségére ráfázó remekről, egy hírhedten peches stúdióról és a LucasArts hattyúdaláról lesz szó!

Kapcsolódó cikkek

4.
4.
Jarl Balgruuf
#3: Kritikán aluli helyett szerintem csak fàjdalmasan középszerű a gameplay.
3.
3.
coderman
Nepszerutlen velemeny: a Specops the line egy unalmas jatek. Meg csak a sztorija se annyira nagy innovacio, a gameplay viszont konkretan atlagon aluli.
2.
2.
crytek
Spec Ops-ot ha ma kiadnák remake-elve sokkal nagyobb siker lenne. Mivel ma nemhogy nincs ilyen lövöldözős game de single is kihaló félben van..
1.
1.
Csoki80
Néha röhögök magamon amikor arra gondolok, hogy 2001 ben megvettem a Bad fur Dayst, életem legjobb vétele volt 22 ezer forintért. Ha leszámoljuk a pénzromlást olyan mint ha ma 90 ezerért vennénk egy játékot :-D
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...